Harlott: Extinction (2017)

Ahhoz képest, hogy egy 2006-ban alakult bandáról van szó, én először 2015-ben hallottam a Harlott-ról, amikor az Archer társaságában léptek fel Magyarországon az Annihilator előtt. Élőben nagyon jól szólt az agresszív és villámgyors thrash metal, ezért a koncert után azonnal megszereztem mindkét albumukat, nemrég pedig örömmel láttam, hogy az ausztrál banda újabb stúdiólemezzel jelentkezett.

A Melbourne-i illetőségű zenekartól a harmadik lemezen is nagyjából azt kapjuk, amit a korábbiakon: elképesztő gyorsaságú gitárfutamokat, nyaktörő tempót és mindent földbe döngölő dobokat, viszont egy újdonság már az első számban is azonnal kivehető: a basszus sokkal karakteresebb lett, nagyobb szerepet kapott, mint a korábbi számokban, és ez első hallásra nagyon jót tett a zenének, általa sokkal masszívabb és keményebb lett a hangzás.

Az első dal, az Extinction egyértelmű előfutára annak, ami az elkövetkezőkben ránk vár: egy kis langyos felvezetés után a srácok nem sokat teketóriáznak, rálépnek a gázra és onnantól nem is nagyon akarják róla levenni a lábukat. Ám nem csak a banda sebességmániája ugyanaz: az énekes Andy Hudson hangja még mindig egy az egyben az Exodus-os Steve Souzáéra emlékeztet, tőlem nyugodtan helyet cserélhetnének, észre sem venném a különbséget.

A First World Solution ott folytatja, ahol az első szám abbahagyta: füstölnek a gitárok a srácok kezei alatt, nincs megállás, az ausztrál fiúk ebben a számban is tökéletesen hozzák mindazt, amit megtanultak BayArea-i elődeiktől.

A negyedik dal, a Whore is észvesztő tempót diktál, de még az eddigieknél is több agresszió és vadság árad belőle; valószínűleg valamelyik tag egy szerelmi csalódás után így üzen az exnek. A szám alapján mindenképpen viharos lehetett a kapcsolat, és talán pont a személyes téma miatt ez az egyik legerősebb dal az egész lemezen, szinte bármelyik Slayer lemezen megállná a helyét, ami egyszerre pozitív és negatív is, hiszen egyrészt sejteti, hogy minőségi anyagról van szó, de egyúttal egy kicsit az eredetiség hiányára is utal, ez pedig az egész albumra is igaz.

A további számok mindegyike kidolgozott, minőségi munka, viszont egyik dalnál sem hallottam semmi olyat, ami alapján azt mondhattam volna, hogy igen, megvan a következő tíz év egyik vezető thrash metal zenekara. Két számot azonban mégis ki kell emelnem, mert ezekben megcsillant valami, ami megkülönbözteti őket az album többi tételétől: a Violent Conspirator még a csapat korábbi dalaihoz képest is elképesztően gyors és sodró lendületű, míg az And Darkness Brings the Light egy egészen érdekes kísérlet már a maga 7 és fél percével is, de a lassabb, megfontoltabb szerkezet is azt sejteti, hogy itt most valami újat akartak mutatni a srácok. Nos, ezt megoldották, de azért lenyűgözniük még így sem sikerült, ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a dal a lemez erősebb számai közé tartozik.

Röviden összefoglalva, a Harlott ismét szépen felmondta a leckét, amit a nagy thrasherek adtak fel neki, de nagyot dobniuk most nem sikerült. A negyedik meghallgatás után is azt éreztem, hogy az album átfolyik rajtam, és az istennek sem akar megtapadni. Élőben továbbra is szívesen megnézem majd a bandát, de szinte kizártnak tartom, hogy ez az album az elkövetkezendő években egyszer is felkerüljön a playlist-emre.
Bocs, srácok, ti megpróbáltátok…

A szerző: Buga B19 publikáció
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*