Halford: Resurrection (2000)

Hadd kezdjem egyből egy meghökkentő kijelentéssel: szerintem a Resurrection a Painkiller óta – máig – a legjobb Judas Priest-album. Ja, hogy nem a zenekar neve alatt jelent meg? Attól még – Halford által be nem vallottan – nyilván az akart lenni. Robi bácsi nagyon is meg szerette volna mutatni a világnak, milyennek képzeli az igazi, egyszerre tradicionális és modern heavy metalt: kíméletlenül fémesnek és ellenállhatatlanul dallamosnak.

Mindennek demonstrálására nem kisebb nevet sikerült megnyernie, mint a pályatárs és a szintén külön utakon járó Bruce Dickinson-nál már bizonyított gitáros-producer Roy Z-t, valamint olyan muzsikusokat (Patrick Lachman és Metal Mike Chlasciak gitárosokat, a bőgős Ray Riendeau-t és a dobos Bobby Jarzombek-et), akik maradéktalanul megvalósították elképzeléseit.

Persze azokkal is értsünk egyet, akik szerint a Resurrection messze nem 100 százalékban Judas Priest: a Fight-os idők sem múltak el nyomtalanul a Metal God feje felett. Egyes dalok ritmusában, hangszerelésében (például a Temptation-ben) egyértelműen érezhető a keményre taposott ösvényektől való eltávolodás szándéka, és a Drive is úgy szólal meg, ahogy a Judas Priest valószínűleg soha nem fog.

Halford két évtizednyi együtt muzsikálás, tucatnyi stúdió- és két koncertalbum megjelentetése után, a Painkiller album turnéját követően, 1992 májusában lépett ki a Judas Priest-ből. Azokban az években már olyan együttesek is hatással voltak rá, mint a Metallica vagy a Pantera, és éppen azért alakította meg a Fight-ot, hogy olyan, a korábbiaknál agresszívebb zenét játszhasson, amely nem illeszkedett volna a Judas imidzsébe és repertoárjába. (A szólókorszak felvezetése az 1992-es Buffy the Vampire Slayer című filmhez írt, és a Panterával közösen felvett Light Comes Out of Black című nóta volt.)

A Fight-ot két sorlemez és egy válogatásalbum után oszlatta fel, hogy aztán 1996-ban létrehozzon egy még bizarrabb formációt, a lájtos indusztriális metált játszó Two-t (vagy 2wo-t), amellyel mindössze egyetlen albumot adott ki, a Voyeurs-t, amelynek producere a Nine Inch Nails-es Trent Reznor volt.

Innen aztán már tényleg volt hová visszakeményedni, amire az előző évezred legvégén került sor. 1999-ben létrejött az énekes nevével fémjelzett csapat, amelynek első, Resurrection című albuma 2000-ben látott napvilágot. Az anyag valóban Feltámadás, az előző időszak kísérleti projektjei után visszatérés a tradicionális heavy metal-hoz.

„Újra itt vagyok!” – rúgja ránk az ajtót a Fémisten az album címadó/nyitódalával, és a 2wo tollboás-szemfestékes indusztriál-alternatív rockja és Smashing Pumpkins-es éneke után itt újra a Hang szólal meg. A szám a Painkiller méltó párja, folytatása: ikergitárok, kétlábdob – ahogy az egy ilyen muzsikához illik.

A Made in Hell is az első szám tempóját viszi tovább. A dallamos gitárrészeknél érzek némi Gamma Ray-utánérzést, persze Kai Hansenék sem titkolták soha legfőbb hatásaikat, többek között a Judas Priest zenéjükre gyakorolt befolyását. A Locked and Loaded középtempós döngölés, erre jön aztán egy jó kis gitárszóló; az ezt követő Night Fall eleje pedig a klasszikus Rock Hard, Ride Free-t juttatta eszembe.

A Silent Screams, amely az egyik kedvenc számom az albumról, hosszúságával és összetettségével is kiemelkedik az átlag 3-4 perces dalok közül. Balladának indul, ám középtájon felgyorsul, emlékezetes a refrénje, nagyon jó alatta-közte a dob, aztán a dal visszatér a kezdeti témához és a himnikus refrénhez.

A The One You Love to Hate igazi kuriózum, komoly gesztus a pályatárs, a rivális, a másik renegát, Bruce Dickinson felé. A két nagyágyú duettet énekel, Rob ráadásul kollégájának engedi át a kezdés jogát. Érdekes, hogy itt mennyire hasonló tónusban szólalnak meg, szinte összetéveszthető a két hang. Ez is nagy dal, amelyben vendégmuzsikusként a Steel Prophet-, Engine-ütős Pete Parada ül a dobok mögött.

A Cyberworld-ben újabb gyors tempót és modern témát hallunk. A gitárduó nem egy az egyben Tipton-os, Downing-os, de nagyon hasonlít hozzájuk. Nagy refrén, nagy dallam – már megint. A Slow Down is jó szám jó refrénnel, a köztes dobpörgetésről Dickinson Hell No című dala ugrott be.

A lemez egy percre sem válik unalmassá, már csak azért sem, mert a kezdeti Judas Priest-vonalat egyre inkább Halford saját zenei világa váltja fel, ám az egészséges átmeneteknek köszönhetően mégis egységes az anyag. A Twist-ben és a Temptation-ben is inkább az ének és a dallamok dominálnak, amelyek továbbra is nagyon jók, de a fémesség egy kicsit a háttérbe szorul.

…hogy aztán a Drive-ban megint jöjjön a durvulás, a jó kis zúzás-csörömpölés. Ebben a számban is tetten érhetők az indusztriál hatások, a Fear Factory és a Prong befolyása; az alaptéma már-már Beatles-es – iszonyú keményen elővezetve. A refrén természetesen továbbra is dallamos, a „bébizős” szöveg viszont egy kicsit kétértelmű, Halford akár a motorozás iránti szenvedélyét, akár egy szenvedélyes testi-lelki kapcsolatot is megénekelhet benne.

A csapat muníciója az utolsóként elhangzó Saviour-nál sem fogy el, sőt, a lemez japán kiadására két bónuszdalt is felpakoltak: a koncertváltozatban elhangzó Sad Wings és a Hell’s Last Survivor is a Priest-es vonalat erősíti. A remaszterizált és újrakevert anyagon pedig mindezek mellett két, addig ki nem adott nóta is szerepel: a God Bringer of Death stílusában egy kicsit más, mint az előző dalok, többek között a Fight-os idők köszönnek vissza benne. A Fetish pedig egy az egyben úgy indul, mint egy Fear Factory-nóta, ebből lesz egy érdekes mutáns, az indusztriális hangzással és Rob hangjával.

Hogy a csapat mennyire nagyot akart dobni az albummal, mi sem mutatja jobban, mint hogy a hangszeres felvételek Kaliforniában készültek, az énekhangot egy amszterdami stúdióban rögzítették, a keverésre ugyanitt és a Kanári-szigeteken került sor, a maszterizálás helyszíne pedig New York volt. A lemez dalait az Iron Maiden és a Queensryche vendégeként, a Metal 2000 turné keretében mutatták be élőben a közönségnek.

A következő Halford-album a 2002-es Crucible volt, amely mérsékeltebb sikert aratott, mint elődje. Így aztán különösebben senkit nem lepett meg, hogy Rob egy évvel később, bő egy évtizednyi távollét után ismét csatlakozott anyazenekarához, és szólókarrierje onnantól – búvópatakként fel-felbukkanva – a Judas Priest mellékprojektjeként futott tovább.

A szerző: Coly602 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Fight: War of Words (1993) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*