Egylemezes kedvencek – 2. rész

MEZZROW: THEN CAME THE KILLING (1990)

Február 10-i posztomban írtam részletesen a svéd thrash csapat sajnálatosan rövid történetéről, akik mesteri módon emelték át bemutatkozó lemezükre a Testament első két albumának hangzását. Kedvencem tőlük a Prevention Necessary című nóta, de a címadó dalt is ugyanilyen szívesen hallgatom, éss persze a többi szám is jöhet. Nem egyedi, amit csinálnak, de így is élvezetes anyag a Then Came the Killing.

(0%)

THE NYMPHS: NYMPHS (1991)

Korábban többször is áradoztam már a Hollywood-i kvintett egyedi muzsikájáról. Inger Lorre énekesnő világfájdalommal átitatott hangja mellett az anyag ütős hangzása, és persze a jobbnál jobb dalok teszik számomra ellenállhatatlanná ezt az albumot. Akár az összes számot felsorolhatnám, elsőre mégis az ImitatingAngels-t, a Supersonic-ot és a The River című nótát ajánlanám az érdeklődők figyelmébe.

Lorre később szólóban folytatta pályafutását, de azon az úton is csupán egyetlen lemezig jutott (Transcendental Medication, 1999).

(50%)

PROBOT: PROBOT (2004)

A There Is Nothing Left to Lose című Foo Fighters-album turnéját követően az énekes-gitáros Dave Grohl hazament és megírt egy lemeznyi heavy metal nótát, amelyek feléneklésére többek között olyan fiatalkori bálványait kérte fel, mint Cronos, Lemmy, Wino, Max Cavalera, Tom G. Warrior, Snake, Eric Wagner vagy King Diamond. A hangszeres részekben a Soundgarden-es Kim Thayil (gitáron), Cronos és Lemmy (bőgőn) is besegített. (A borító a Voivod-os Away keze munkáját dicséri.)

A lemez legnagyobb erőssége a változatossága, érdekessége pedig, hogy a dalok – a vokalistáknak köszönhetően – a legtöbbször megidézik az anyazenekarok stílusát, ugyanakkor többé-kevésbé mégis különböznek attól. Ami viszont biztos, hogy Grohl maximálisan ki tudott bújni a bőréből, és igazi zenei átváltozóművészként írt egy-egy tökéletes Motörhead-, Cathedral-, vagy éppen Trouble-dalt. Másokat viszont, – például Tom G. Warriort vagy King Diamond-ot – éppen a projektvezetőnek köszönhetően látunk egy kicsit más megvilágításban.

Lehet, hogy nem hallgattam eleget a korongot, mert bár óriási dalok követik rajta egymást, valahogy egyik sem ragadt meg bennem annyira, hogy bármikor fel tudnám idézni a főriffjét vagy a refrénjét. Mondhatnánk, így legalább mindig az újdonság erejével hat az anyag. (Most így, újra végigpörgetve a Snake által előadott Dictatosaurus jött be a leginkább.)

(50%)

SCARS ON BROADWAY: SCARS ON BROADWAY (2008)

Már a System of a Down Mezmerize és Hypnotize albumain (mindkettő 2005-ben látott napvilágot) is nyilvánvaló volt, hogy Daron Malakian nem elégszik meg a gitárosi poszttal, énekesi babérokra is tör. A csapat az ezt követő évben bebizonyította a „két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás igazságát, amikor is bejelentették, hogy bizonytalan időre jegelik a zenekart, vagyis feloszlanak.

Malakian a Scars on Broadway-ben tudta maradéktalanul megvalósítani azt, amit énekesként a saját maga számára elképzelt. A SOAD-ból egyedül a dobos John Dolmayan tartott vele, így alkalmi zenésztársakkal kiegészülve vették fel és adták ki a csapat nevét viselő bemutatkozó albumot.

Az anyag kevésbé szól vastagon, mint a System of a Down lemezei, és persze Serj Tankian hangja is nagyon hiányzik róla, de némelyik dalt (Chemicals, Enemy, Universe) – egy kis bedurvítás után – simán el tudnám képzelni a következő SOAD-albumon.

Malakian már nem sokkal a System of a Down 2010-ben bejelentett újraindulását követően megszellőztette, hogy a Scars on Broadway is készen áll következő albumának felvételére, a hangzóanyag azonban azóta sem látott napvilágot.

(0%)

SHRINEBUILDER: SHRINEBUILDER (2009)

Nem akármilyen szupergroup az, amelyben a Neurosis-frontember Scott Kelly és a Spirit Caravan-, St. Vitus-, The Obsessed-főnök Scott „Wino” Weinrich egyesítik erőiket (kiegészülve az Om- és Sleep-basszusgitáros Al Cisneros-sal és a Melvins-dobos Dale Crover-rel). Jófajta, harapós doom/stoner muzsika ez, inkább jammelés-szerű témafonás, mintsem klasszikus szerkezetű (verze, refrén, szóló) dalok egymásutánja, amiben persze nincs semmi meglepő. Mindössze 5 dal, 40 perc alatti játékidő; nekem leginkább a Pyramid of the Moon jön be közülük.

S bár a csapat állítólag már 2010-ben megírta második albumának dalait, az anyagot azóta sem vették fel, sőt közben mind Kelly, mind Wino megerősítette, hogy a Shrinebuilder jelenleg egy nem létező formáció.

(50%)

TEMPLE OF THE DOG: TEMPLE OF THE DOG (1991)

Barátjukra és zenésztársukra, az 1990-ben heroin-túladagolásban elhunyt Mother Love Bone-énekesre, Andy Wood-ra emlékeztek ezzel az albummal a Soundgarden és a Pearl Jam tagjaiból összejött alkalmi formáció muzsikusai. A dalszerzés és az ének terén is Chris Cornell vitte a prímet, Eddie Vedder a Hunger Strike-ot leszámítva inkább csak a vokálokban segített be.

A lemez dalait végig gyászos hangulatba ágyazták, lendületesebb nótának a Pushin Forward Back és a Your Savior nevezhető, az olyan számok viszont, mint a Say Hello 2 Heaven, a már említett Hunger Strike vagy a Wooden Jesus szomorú szépségükkel lopják be magukat a hallgató fülébe, szívébe.

(0%)

THEM CROOKED VULTURES: THEM CROOKED VULTURES (2009)

Egy újabb szupergroup, csaknem két évtizeddel későbbről, amelyet nem kisebb név rántott össze, mint John Paul Jones. A Led Zeppelin egykori basszusgitárosának két olyan modern kori zsenit sikerült megnyernie a produkcióhoz, akiknek már az egyike is garancia lett volna a sikerre. A Foo Fighters-es Dave Grohl ezen az albumon visszaült a dobok mögé, a Kyuss-ból és a Queens of the Stone Age-ből (is) ismert Josh Homme viszont maradt a kaptafánál, azaz a gitározás és az éneklés mellett.

Talán éppen az ő karakteres játéka és hangja miatt érzem azt, hogy a lemez dalai akár egy újabb QOTSA-albumra is felkerülhettek volna. Itt-ott néhány Led Zep-es motívum (ritmus, hangzás) is felbukkan, de azért ezt az albumot valószínűleg 90 százalékban Homme írta (legalábbis úgy hangzik). Nem egy könnyen emészthető anyag, inkább alternatív, mint klasszikus rock, én az olyan egyszerűbb nótákat szeretem róla, mint a Dead End Friends, a Scumbag Blues vagy a Gunman. Persze a csúcs a Spinning in Daffodils, és az Elephants című szám ritmusváltogatós kezdése.

Bár a tagok mindegyike úgy nyilatkozott, hogy készen állnak a folytatásra, a második lemeznek egyelőre se híre, se hamva.

(50%)

WARREL DANE: PRAISES TO THE WAR MACHINE (2008)

Warrel Dane énekes és Jeff Loomis gitáros is a Nevermore két utolsó albuma között eltelt hosszabb szünetet használta ki arra, hogy megjelentesse saját szólóalbumát (ráadásul mindkét anyag ugyanabban az évben látott napvilágot). Dane fő szerző- és zenésztársa a Soilwork-gitáros Peter Wichers volt, aki az album produceri teendőit is ellátta. A lemezen – egy-egy szóló erejéig – két nagy név, Loomis és James Murphy is tiszteletét teszi, a korong borítóját pedig Travis Smith alkotta meg.

Az anyag első hallásra, Dane orgánumának köszönhetően eléggé Nevermore-os. Persze más a gitárhangzás, kevésbé telt és komplex, a dalok is ének-központúbbak: szellősebbek, dallamosabbak. Kellemes hallgatnivaló, nekem különösen a Let You Down és a Sisters of Mercy-feldolgozás Lucretia My Reflection jön be.

Warrel a tavalyi budapesti koncertjén is elmondta, hogy már javában készül a második album, amely jelenleg a Shadow Work címet viseli; kíváncsi vagyok, annak a dalait mikor fogjuk hallani.

(100%)

A szerző: Coly811 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*