Chester Bennington (1976-2017)

Tegnap éjszaka, miután hazaértem a Marilyn Manson-koncertről, megértettem, miért a Linkin Park In the End című száma hangzott fel először a Budapest Parkban, miután az előadók levonultak a színpadról, és miért énekelték együtt annyian a hangfelvétellel, hogy „I had to fall / To lose it all / But in the end / It doesn’t even matter”. (Utólag azért finomodott a kép: a többség akkor állítólag még nem tudta, hogy mi a szomorú apropója a dalnak.)

Soha nem állt hozzám közel a Linkin Park muzsikája. Az első lemezüket ismertem, onnantól viszont csak annyit konstatáltam, hogy a nu metal egyik első számú képviselőivé váltak, és eddig több mint 70 millió lemezt adtak el világszerte. Rengeteg embernek váltak a kedvenceivé, és e mögött a csaknem két évtizedes, töretlen sikerszéria mögött nyilván több van, mint múló divat vagy hatékony marketing. Ehhez nyilván már jónak is kell lenni.

A Linkin Park népszerűségének egyik forrása, azt gondolom, Chester Bennington fantasztikus torka volt. Az énekes emellett saját zenekara, a 2005 óta létező Dead by Sunrise lemezeivel és fellépéseivel is gyarapította rajongóinak táborát. Számos kollégája kérte fel alkalmi vendégszereplésre, közülük talán a legnagyobb név Carlos Santana, akinek Guitar Heaven albumán Chester énekelte a Riders on the Storm című The Doors-klasszikust. A Stone Temple Pilots-ban pedig két éven át, 2013-2015 között helyettesítette az akkor már muzsikálásra alkalmatlanná vált Scott Weiland-ot. Epizodistaként több filmben is láthattuk, nekem a Jason Statham nevével fémjelzett Crank-mozik maradtak meg az emlékezetemben.

A nyomtatott és az elektronikus média ezekben a napokban tele van Bennington halálhírével, tettének „mikor, hol, hogyan és miért”-jével. Aki akar, utána olvashat, úgyhogy erre most nem térnék ki. Két motívumra viszont igen.

Brian „Head” Welch, a Korn gitárosa egy internetes posztjában fakadt ki Bennington (és a magukkal hasonló módon végző zenészek) tettével kapcsolatban. „Mit üzennek ezzel a gyerekeiknek és a rajongóiknak? Előbbiekért felelősséggel tartoznak, utóbbiakra pedig óriási hatással vannak. Rosszul vagyok ettől az egész öngyilkosságosditól!” – írta a magából kikelt Head, aki bevallja, korábban maga is küzdött depresszióval (ami a kiváltó oka volt Chester halálának).

Közismert tény, hogy egyes antidepresszáns gyógyszerek mellékhatásai között paradox módon maga a depresszió is ott található. Másrészt, számos klinikai vizsgálat bizonyította, hogy míg egy depressziós egyénnél is benne van a pakliban az öngyilkosságra való hajlam, antidepresszáns gyógyszer alkalmazása (a szedés elkezdése, az adag megváltoztatása, valamint a kezelés abbahagyása) esetén a többszörösére nő az öngyilkosság kockázata.

Azt gondolom, egy egészséges ember nem tud belehelyezkedni egy mentálisan beteg személy helyzetébe. Egy depressziós nem csupán cselekszik, hanem valami magasabb erő, módosult tudatállapot „cselekedteti” őt. Amikor valami végzeteset követ el, nem mérlegel, nem józan ésszel dönt, nincs tekintettel másokra – a végzet sodorja magával.

Sorstársak (Cornell és Bennington)

Ugyanakkor az ilyen emberek utolsó cselekedeteiben sok esetben tetten érhető valamiféle tudatalatti tudatosság, a „nagyjelenet” megrendezésének szándéka: hogy „éppen ott”, „éppen akkor” vagy „éppen úgy” dobják el maguktól az életet. Nyilván nem véletlen, hogy Chester is jó barátja, egyik gyermekének keresztapja, a hasonló módon távozott Chris Cornell születésnapján írta ki magát az élők sorából.

Az összes ilyen esetnek még egy – kissé morbid – tanulsága van számunkra: egyetlen alkalmat se hagyjunk ki, amikor ott lehetünk a kedvenceink koncertjén! Ki tudja, lesz-e „legközelebb”…

Chester Bennington, nyugodj békében!

A szerző: Coly545 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*