Bruce Dickinson: Balls to Picasso (1994)

Bruce Dickinson: Balls to Picasso (1994)

Ez év április 4-i cikkemben, a Nagy visszatérőkben már írtam azokról a muzsikusokról, túlnyomórészt énekesekről, akik vagy személyes nézeteltérések miatt, vagy saját karrierjük építése céljából rövidebb-hosszabb időre faképnél hagyták társaikat. Az sem volt ritka, hogy ezen évek alatt e szólisták maradandóbb műveket alkottak, mint a hátrahagyott csapat.

Ezért a témáért nem indítanék külön rovatot, már csak azért sem, mert csupán három énekes egy-egy lemezéről szeretnék megemlékezni, amelyek mindegyike kedvencem, s amelyek szerintem e szólóidőszakok legsikerültebb alkotásai. Legyen hát három különálló cikk, viszonylag közvetlenül egymás után, csak hogy érződjön, hogy valami közük azért mégis van egymáshoz.

Bruce Dickinson-nak a ’90-es években tett zenei kalandozásait, azt gondolom, mindenki ismeri. Első szólólemezét, a Tattooed Millionaire-t nem túl szerencsés időzítéssel, 1990-ben, még az Iron Maiden tagjaként, szűk fél évvel a No Prayer for the Dying album előtt jelentette meg. Így aztán, hiába voltak a korongon olyan ígéretes dalok, mint a Son of a Gun vagy a Born in ’58, az anyag messze nem szólt akkorát, mint amekkora reményeket a készítői fűztek hozzá. Ráadásul az énekes rajongói sem fogadták lelkendezve az Iron Maiden hangzásától, stílusától eltérő anyagot.

Gondolom, Bruce számára is egyértelművé vált, hogy sikeresen nem tud egyszerre két lovat megülni, és amíg a Maiden tagja marad, mindig az anyazenekara élvez majd prioritást. Így aztán vett egy nagy levegőt, és a szólókarriert választotta. 1993-ban, a Fear of the Dark albumot bemutató turnét követően hagyta ott társait, aminek azok finoman szólva nem örültek. („A legszívesebben megöltem volna” – nyilatkozta vele kapcsolatban Steve Harris.)

Dickinson a latin hatásokkal is operáló amerikai hard rock csapat, a Tribe of Gypsies főnökében-gitárosában, a producerként is tevékenykedő Roy Z-ben találta meg új alkotótársát, magában a bandában pedig a kísérőzenekarát. Annak ellenére, hogy az így megszületett Balls to Picasso sem egy csontmorzsoló keménységű metál-alapvetés (nem is annak szánták, inkább nevezhető hard rock albumnak), egy bivalyerős anyag született, szinte egytől egyig emlékezetes szerzeményekkel, amelyekkel Bruce-nak teljes mértékben sikerült kilépnie a Maiden árnyékából.

Érdekesség, hogy az énekes kezdetben a Laughing in the Hiding Bush címet akarta adni az albumnak, ám az ötlet végül csupán a lemez egyik dalában öltött testet, az album címe és borítója pedig egy gegnek állít emléket, amikor is Bruce két négyzetet ajánl golyókként a kubista stílusáról is ismert spanyol festőóriás Pablo Picassónak. A borító is ennek megfelelően egyszerű: a graffiti egy nyilvános illemhely csempefalán kapott helyet, alatta Dickinson pózol sapkában, ami akkor még idegen volt a Maiden-ben megszokott image-étől.

Már az albumot nyugisan nyitó Cyclops-ban szembesülünk azzal, hogy mit is fogunk hallani az elkövetkező bő 50 percben: torzított-hápogó gitárt, amely ugyanakkor játszi könnyedséggel vált akusztikus hangulatról metálos szólókra; hangsúlyos, kissé funkys basszust, törzsi ritmusokat a dobokon, és a szöveges ének mellett több helyen is egyszemélyes kórust, óóó-zást. A refrénben a Maiden-ből ismert Dickinson-hangját halljuk, a verzékben viszont közelről, lágyan szól hozzánk.

Roy Z

S hogy miféle zene is ez? Egy biztos: nem klasszikus heavy metal, nem tradicionális hard rock. Modern, a korát megelőző muzsika, de nem nu, és nem is progresszív metál. Még csak nem is grunge, ami felé csupán a következő albumán kacsintgatott az énekes. Dickinson hangja miatt nehéz elvonatkoztatni a Maiden-től; ha nagyon akarjuk, egyik-másik szerzemény (Change of Heart, Sacred Cowboys) akár kislemez B-oldal is lehetne Steve Harriséknál.

Kapunk két lírai dalt, ezek közül a lemezt záró Tears of the Dragon-t sokan Bruce legnagyszerűbb, szólóban alkotott művének tartják – nem alaptalanul. De valamennyi szerzemény sláger, talán még leginkább a Fire lóg ki közülük. A tempó nem igazán izzasztó, galoppozás és vágta helyett inkább a pattogós-szökdelős dalok (Laughing in the Hiding Bush, Shoot All the Clowns, Sacred Cowboys) töltik meg energiával a korongot. Az utóbbi kompozíció külön is említést érdemel, ugyanis a beszélős verze után egy óriási refrénnél ajándékoz meg bennünket.

A munkakapcsolat később is folytatódott (Bruce és Roy)

S a csúcs után mi más is következhetne az élet hullámvasútján, mint a mélypont? Dickinson két évvel későbbi korongja, az 1996-os Skunkwork igazi kakukktojás az életműben. A műfajilag alternatív rock-ként definiált anyagra igen erőteljesen hatott a grunge, ám a lemez ettől nem kiemelkedő, hanem éppen ellenkezőleg, erősen felejthető alkotássá vált. Nem véletlen, hogy Roy Z-t nem találjuk ott a stáblistán; ő majd csak a következő albumra tér vissza, és löki be újra az énekes szekerét. Ezzel pedig egy olyan nyerő széria veszi kezdetét (Accident of Birth – 1997, The Chemical Wedding – 1998, Tyranny of Souls – 2005), amelyben már egyértelműen a metál-vonal dominál; Bruce balján újra a Tribe of Gypsies-főnök, a jobbján pedig egy régi harcostárs, Adrian Smith penget (vagy fordítva, de ez most lényegtelen).

Dickinson a többiek hívó szavára végül 1999-ben visszatért az Iron Maiden élére. Valószínűleg nem véletlen, hogy másodmagával, Smith társaságában érkezett. Az pedig már az élet fintora, a Sors sormintája, hogy eleddig utolsó szólóalbumát, a Tyranny of Souls-t ismét csak zenekari tagként, a Dance of Death (2003) és az A Matter of Life and Death (2206) megjelenése közé ékelve jelentette meg.

A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*