Apocalypse

Zozzie a múltkori, Coroner-ről szóló cikkében több ismert svájci zenekart is megemlített. Az Apocalypse nem volt köztük, holott a csapat kereken egy évtizedes fennállása alatt két albumot is megjelentetett, amelyek közül az első mindenképpen klasszikus alkotásnak nevezhető.

Én annak idején az egykori Metallica Hungaricában olvastam róluk, majd ettől függetlenül bemutatkozó albumuk, az 1988-as Apocalypse is eljutott hozzám. Érdekes időszak volt ez: az európai metál színtéren ugyan néhány éve már jelen volt a thrash mint műfaj, ám a második, az előzőnél jóval nagyobb hullámot a Bay Area-i bandák hatásának begyűrűzése indította el. Ekkortájt indult vagy adta ki első lemezét több más mellett a Mezzrow, a Xentrix vagy jelen cikkünk tárgya, az Apocalypse is. Ám míg előbbiek tisztán a thrash eszköztárát használták, az 1984-ben alakult genfi csapat egyik lábával még ott ragadt a múltban, és a klasszikus heavy metált sűrítette be, szigorította thrash-riffekkel. De akár úgy is mondhatnánk: thrash metáljukat dallamos énekkel tették változatosabbá, ezáltal élvezhetőbbé, befogadhatóbbá.

A Carlos Sprenger énekes, Pierre-Alain Zurcher és Julien Brocher gitárosok, Jean Claude „Bourreau” Schneider basszusgitáros, valamint Momos Domenjoz dobos által feljátszott debütalbum egy valóságos riff-királyság: a zenészek játszi könnyedséggel váltanak témát és ritmust, a nyitó Digital Life-ban például a száguldásból lesz egy remek Slayer-es középtempó, majd abból megint egy egész másfajta ütem.

A korong 9 szerzeménye között két instrumentális darab (Crash!, Dark Sword) is helyet kapott. A zenészek ezekben is tanúbizonyságát adják virtuozitásuknak; az előbbiben különösen jó a dob-basszus átvezetés, az ez alatti cinezés és az ezt követő, domináns basszus-szólam, miközben az aláritmusozásra az ember kezében ösztönösen is beindul a pengető.

Carlos Sprenger éneke a Mortal Sin-t, a Satan-t és az olyan klasszikus heavy metal énekeseket juttatták eszembe, mint például a Steeler-torok Peter Burtz. A dalok közül egyesek, például a The Night Before is inkább a hagyományos heavy metal vonalat erősítik, a F**k Off and Die provokatív üzenetét pedig a szám végén hallható mulatós rész oldja.

A mindössze bő 37 perces anyag éppen elég: úgy kerek egész, ahogy van. Nem tudom, a megjelenését követően, 4-5 hallgatás után hány pontot adtam volna rá, most viszont egy pillanatig sem kérdéses a maximum.

A második album énekese, Nic Maeder

A ’90-es évek elején, James Hetfield-ék svájci fellépései alkalmával a csapat a Metallica előzenekara lehetett, ám a hirtelen jött siker hullámait nem sikerült meglovagolniuk. Második lemezükre 5 évet kellett várni, ám az sem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket. Az 1993-as Faithless (amelyen már egy új énekes, Nic Maeder hallható) nem keltett különösebb visszhangot, sőt állítólag addigi rajongóik nagy része is elpártolt tőlük. Az anyag ugyan jóval thrash-esebb dalokat rejt, mint elődje, ám éppen az hiányzik róla, ami a bemutatkozó korongot emlékezetessé tette: az egyediség. A csapat a rá következő évben fel is oszlott, amivel a szép emlékű „egyszer volt, hol nem volt” bandák közé pozicionálta magát.

A szerző: Coly563 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*