Anthrax – Barba Negra Track, 2017. június 21.

Elfogult vagyok, ugyanakkor elfogódott is. Elfogult, mert az Anthrax tényleg az egyik kedvenc zenekarom: nem olyan, amit csak úgy szeretek, hanem az egyik legkedvencebb. Rengeteg személyes történetet tudnék mesélni, de ez a cikk nem rólam szól, hanem egy koncertről. Persze egy kicsit rólam is, mert a zene személyes dolog. És elfogódott, mert több mint 20 éve nem írtam cikket a metál témakörében, és amikor ez legutóbb megtörtént, szinte gyerek voltam még.

Setlist-ekkel és diszkográfiákkal készültem erre a cikkre, egy csomót tanultam az Anthtax-ről, a tagokról, a lemezeikről, és tényleg rengeteg energiát és időt raktam bele, hogy megmutassam: tudok még zenei cikkeket írni, és hogy megköszönjem a lehetőséget, a felületet.

Aztán kidobtam mindent a képzeletbeli kukába, mindent, amint a neten összeszedtem, mert ha visszagondolok az Anthrax Barba Negra Trackban tartott koncertjére, sajnos nemigen jut más az eszembe, mint az arcomra fagyott idült vigyor, amit nem tudtam letörölni attól a pillanattól kezdve, hogy az előzenekar (amelynek énekese erős családi szállal kötődik az Iron Maiden-hez, de ennek ellenére szerintem pocsék) befejezte az előadást, és a színpad hátterében megjelent az Anthrax-felirat, én pedig híg sörrel a kezemben arra eszméltem, hogy a hőseim belecsapnak az Among the Living című korszakos nótába.

A Caught in a Mosh volt a következő, az életigenlő thrash himnusz, amire a halottak lába is megmozdul; a színpadon egy csomó szépen öregedő (öregedő?) férfi, akik stúdiószinten tolják a mosht, akiken nem fog az idő, ahogy a zenéjükön sem.

A koncert közepe számomra egy kicsit leült, és már-már azzal mentem volna haza, hogy nálam egyszerűen kimaradt a munkásságukból egy időszak (otthon meg is hallgattam azokat a számokat, amelyek nem voltak a zsigereimbe égve, a setlist-et lásd lejjebb), de nekem nem ez az Anthrax.

És igen, a tavaszi koncert az Among the Living album kései returnéja (jó kis szakszót találtam ki, mi?) jobb volt, az inkább nekem szólt, még akkor is, ha a State of Euphoria a kedvenc lemezem, ha egyáltalán van kedvencem.

Aztán amikor kezdtem volna sörbe fojtani a csalódottságomat, jött a March of the S.O.D., amivel a szó szoros értelmében vissza lettem rángatva az Anthrax-életérzésbe, abba a fílingbe, ami miatt annyira imádom ezt a zenekart. És megint beindultak azok a lábak, és Belladonna nem énekelni akart, hanem a hangja alá metronóm-pontossággal odapakolt ritmus hátán úszva megosztani az energiát, a nagyon hangos, erőszakos, nyugtalanító és mégis vigyort előcsaló energiát.

A vége pedig? Be All, End All, Antisocial, Indians. Már önmagában ez a három nóta megérte volna a jegy árát, a hangom elment, és a másnap reggeli izomláz a fontos megbeszélésemen emlékeztetett rá, hogy hazaértem: 2017-ben olyan évet éltem, amikor kétszer is megnézhettem élőben az Anthrax-et, és lássuk be, ezt elég nehéz volt elképzelni akkor, amikor annak idején egy 60 perces Maxell kazettára másoltam át magamnak a State of Euphoria albumot az újpesti panelházak között.

Szóltam előre, hogy szubjektív és elfogódott leszek, és ha egyáltalán lehozzák az írásomat, akkor nyilvánosan is felteszem a kérdést, hogy miért vonják meg Scott Ian-ék a rajongóktól a totális orgazmus lehetőségét azzal, hogy nem tolják a Got the Time-ot. Gondolom, azért, mert semmi nem lehet tökéletes.

Majka

Az elhangzott dalok

Felvételről:

I Can’t Turn You Loose (Otis Redding-feldolgozás, Blues Brothers-féle változat)

Élőben:

Among the Living
Caught in a Mosh
Madhouse
Fight ‘Em ‘Til You Can’t
Breathing Lightning
Efilnikufesin (N.F.L.)
All of Them Thieves
Intro to Reality
Belly of the Beast
Medusa
March of the S.O.D. (Stormtroopers of Death-feldolgozás)
Blood Eagle Wings
Be All, End All
Antisocial (Trust-feldolgozás)
Indians
Long Live Rock ‘n’ Roll (Rainbow-feldolgozás)

(A fotókért köszönet Németh Róbertnek!)

A szerző: Rattle Inc.64 publikáció
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*