Steve Vai: Sex & Religion (1993)

Még egri éveim alatt történt (1987-1997 között laktam a városban), hogy egy alkalmi ismerősömnél tett látogatásom során házigazdám két CD-t emelt ki gyűjteményéből, és mutatott meg nekem. Az egyikről már megemlékeztem, az volt a Shotgun Messiah Violent New Breed című korongja, a másik pedig jelen cikk tárgya, a gitármágus Steve Vai harmadik, saját (vezeték)neve alatt megjelent albuma. Nem sokat hezitáltam, rövid belehallgatás után mindkettőt felvetettem magamnak, ugyanannak a 90 perces kazettának a két oldalára (ennek a 2×45 percnek később még lesz jelentősége).

Devin és Steve

Bár nagyrészt ismerem és maximálisan elismerem Steve Vai munkásságát, a legritkább esetben fordul elő, hogy valamelyik instrumentális lemezével múlatnám az időt. Történetünk másik főszereplőjével, Devin Townsend-del kapcsolatban még eddig sem jutottam el; albumainak túlnyomó részét hiába is keresnénk a gyűjteményemben (tudom, soha nem késő). A két halmaz metszete azonban valami egészen különleges kincset rejt: egy virtuóz, ugyanakkor élvezetes anyagot, amelyen a két zseni egyszerre fogja vissza és inspirálja egymást.

Vai ekkorra már megjárta – hogy csak a legnagyobb neveket említsem – Frank Zappa zenekarát és David Lee Roth szólócsapatát, valamint a Whitesnake-et, első két szólóalbumával pedig tovább öregbítette hírnevét. A Sex & Religion megjelenésekor még csupán 21 éves Devin Townsend-et viszont ez a kooperáció „állította pályára”, tette egy csapásra nemzetközileg is ismert művésszé.

A lemez borítóján előadóként szimplán a Vai név szerepel, amely magát a csapatot takarja, amelynek soraiban az említettek mellett a dobos Terry Bozzio (Frank Zappa, Missing Persons, UK) és a színes bőrű basszusgitáros, T. M. Stevens jeleskedett. Utóbbi a mai napig keresett sessionmuzsikus, aki olyan előadók albumain hagyta ott a kézjegyét, mint James Brown, Joe Cocker, Billy Joel vagy Tina Turner. Háttérénekesként pedig egy régi ismerős, az Alice Cooper-gitáros Kane Roberts szerepel a lemezen.


Amit az egyperces intrótól (An Earth Dweller’s Return) kezdve a tizenegyedikként elhangzó The Road to Mt. Calvary-val bezárólag hallunk, az egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van. Sokszínű, virtuóz, izgalmas; hol slágeres, hol kísérletező, de egyszer sem csúszik át a felfoghatatlan, befogadhatatlan kategóriába. Amikor teret kap, Vai hatalmasakat játszik, elképesztő hangokat csal elő gitárjából. A lemez óriási pozitívuma, hogy – ellentétben Steve többi munkájával – túlnyomórészt énekes számokat tartalmaz, ezáltal sokkal szélesebb rétegeket szórakoztat, mint a vájtfülűeknek szóló instrumentális muzsika. A már említett albumkezdésen és a The Road to Mt. Calvary-n kívül még egy hasonlóan rövid tételben (State of Grace) nem halljuk Devin hangját.

Townsend is a legjobb formáját hozza: a pimaszságig magabiztos, hol lelket simogatóan énekel, hol eszement hangokkal borzolja hallgatósága idegeit, a Touching Tongues-ben pedig halandzsaszöveget improvizál a szám dallamára. Kedvencemként szinte az összes nótát megemlíthetném, a Here & Now-tól kezdve az In My Dreams With You-n (amelynek megszületésénél a slágergyáros Desmond Child is ott bábáskodott) és a Still My Bleeding Heart-on keresztül egészen a címadó Sex & Religion-ig és a Survive-ig.

Ejtsünk szót az album két vezérfonaláról is, amelyek izgalmas mozaikot alkotva jelennek meg az egyes dalokban, a címadó tételben pedig egyenesen polgárpukkasztó módon fonódnak egybe („Jesus Christ is in your bed tonight” / „It’s a tragic condition, sex and religion, makin’ a manic mess in your head”).

Útjaik 2016-ban újra keresztezték egymást, amikor Devin vendégszerepelt Steve Modern Primitive című albumán

És akkor most jön „a 45 perc varázsa”-kitétel: amikor ugyanis évekkel később CD-n is beszereztem az anyagot, kiderült, hogy a kazettáról annak idején két szám is lemaradt. Nem fértek fel az oldalra, s így nem is léteztek számomra. És nem tudom, hogy azért, mert a lemez első 11 számát úgy szerettem meg, ahogy így együtt megismertem őket, vagy mert az utolsó két dal egyébként sem tartozik az album legütősebb szerzeményei közé, de a Down Deep into the Pain-t és a Rescue Me or Bury Me-t máig némi idegenkedéssel hallgatom; mintha egy újrakiadás bónusznótái lennének. Holott az előbbi nem rossz szám, de valahogy nem tud úgy belém égni, mint az előtte sorakozó szerzemények. Az albumot záró lírai dalba viszont nemcsak én, hanem valamennyire maguk a zenészek is belealszanak.

A varázs ezzel az albummal aztán tova is tűnt, mert ugyan a következő Vai-nagylemez, az 1996-os Fire Garden két dalában is Townsend énekelt, az ifjú géniusz akkor már javában a saját útját járta. Steve és Devin útjai elváltak egymástól, közös munkájuk azonban mindkettejük pályafutásának meghatározó állomását jelenti.

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*