Mind Funk

Na, ez is érdekes sztori – körülbelül ugyanannyira, mint a Mordred-é. Adva van egy baromi erős felállás, egy lehengerlő bemutatkozó album, amelynek megjelenését követően a csapat a kísérletezéssel úgy bement az erdőbe, hogy menthetetlenül ott is ragadt. De ne szaladjunk ennyire előre!

A ’90-es évek eleje nem pusztán a grunge diadalmenetét hozta, hanem a heavy metal műfaj megújulását is. Olyan friss hangzások, ötletek, megoldások kerültek elő, amelyek a nyitottabb elmék számára üdítően hatottak, a konzervatívabb old school rajongóknak viszont a megvetését, rosszallását, vagy legalábbis a homlokráncolását váltották ki.

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy egy igazi metálos akkor sem cserélte le régi kedvenceit, hanem megtartotta őket és melléjük emelt be a gyűjteményébe új, neki tetsző albumokat, zenekarokat. Ha a Megadeth, az Overkill vagy a Sepultura nem metal, akkor mi az? Márpedig az említett csapatok ekkoriban voltak a csúcson (nézőpont kérdése), és az elkövetkező években sem kötve kompromisszumot adták ki újabb ütős albumaikat. A ’90-es évek elején alakult a Down, a Fear Factory, a Gamma Ray, az In Flames és a Nevermore, úgy igazán ekkoriban indult be a Blind Guardian, az Iced Earth, a Pantera vagy éppen a Savatage karrierje. Úgyhogy nem mondhatjuk, hogy az új zenék teljesen lesöpörték volna a polcról a régi favoritokat, hogy a kemény zenék teljesen eltűntek volna a süllyesztőben.

Volt azonban néhány (tucat) új csapat, amelyek valami olyat húztak elő a kalapból, amelyre addig nemigen volt példa, és amit az addig ismert és az aktuális skatulyák egyikébe sem lehetett beleszuszakolni. Ilyen együttes volt – az én zenei univerzumomban – a korábbi cikkeimben már tollhegyre tűzött Warrior Soul, The Nymphs és Saigon Kick, mellettük pedig a Love/Hate, a Circus of Power, a Primus, a Faith no More (The Real Thing-es és Angel Dust-os időszaka), a Galactic Cowboys, a Tribe after Tribe, a King’s X, a Living Colour, valamint jelen cikkem tárgya, a Mind Funk is. E bandák nem a tradicionális vonalat követték, ugyanakkor egyikük muzsikájára sem lehet ráerőltetni a „grunge” jelzőt.

Az amerikai New Yersey-ben 1989-ben alakult Mind Funk (kezdetben Mind Fuck vagy Mindfuck, a nevet akkori kiadójuk, az Epic nyomására változtatták meg, és a debütalbumot követő kiadványokon már egybeírva, Mindfunk-ként használták) szinte a semmiből tűnt elő. A tagok közül a legnagyobb név talán a Celtic Frost-dobos Reed St. Mark volt, aki az 1987-es Into the Pandemonium album megjelenését követően dobbantott Svájcból. A gitáros Louis Svitek és a bőgős John Monte Billy Milano bandáját, a M.O.D.-ot hagyta ott az új csapat kedvéért (az 1988-as Surfin’ M.O.D. és az egy évvel későbbi Gross Misconduct című albumokon domborítottak). A ritmusgitáros Jason Coppola azt megelőzően a crossover thrash-t játszó Chemical Waste tagja volt (ahol közvetlenül a M.O.D. előtt John Monte is megfordult); az énekes Pat Dubar pedig a kaliforniai hardcore/punk banda Uniform Choice-ból érkezett.

A Mind Funk-ot egyfajta másodosztályú szupergroup-ként harangozták be, és a csapat rá is szolgált a megelőlegezett bizalomra. Bemutatkozó albumuk, az 1991-es Mind Funk óriási zenét rejt, amelyben a metál, a punk és a funk elemei olvadnak össze harmonikus egésszé. A hangszeresek brillíroznak, Dubar hangja is óriási, kellően erőteljes, ugyanakkor el is tud lágyulni. Időtlensége, ötletessége, hangzása miatt máig nagy favoritom az anyag, különösen a Sugar Ain’t So Sweet és a Big House Burning című nóták, valamint a Sister Blue, amely az egyik kedvenc lírai dalom. A lemez érdekessége, hogy dalait a „tengeren innen”, a koppenhágai El Sound stúdióban rögzítették.

A közelmúltban találtam rá a lemez megjelenését megelőzően kiadott Touch You EP-re, és annak két, csak itt hallható dalára, a Bang Time-ra és a Velvet Jane-re. Mindkettő kiváló szerzemény, a debütalbumra is simán felfértek volna (mondjuk, az altatósabb, középtempósabb dalok helyett).

Az első és a második lemez megjelenése közötti időszakban érzékeny veszteség érte a csapatot: Reed St. Mark és Jason Coppola is távozott a fedélzetről. Talán mert látták, hogy az új dalokkal milyen – nekik kevésbé tetsző – irányba indult el az együttes. Vagy éppen attól lettek mások az új számok, hogy már nem ők, hanem az ex-Nirvana gitáros és ex-Soundgarden basszusgitáros Jason Everman, valamint a dobos Shawn Johnson tették teljessé a csapatot. Ráadásul az anyagot hallva az Epic is dobta őket, szerencsére a Megaforce továbbra is látott fantáziát a zenekarban, és leigazolta őket.

1993-ban jelent meg a Dropped névre keresztelt második korong (a cím nyilvánvaló utalás a lemezcéges mizériára), amely már csak nyomokban emlékeztetett elődjére. Nem rossz, nem rossz, de jóval kevésbé karakteres, mint a két évvel korábbi album. Sőt most, sokadik hallgatásra mintha némi Soundgarden-ízt is éreznék benne. Ami valószínűleg nem véletlen, és nem csak Everman jelenléte miatt; az album hangmérnöke ugyanis nem kisebb név volt, mint Terry Date (Badmotorfinger). Az album legnagyobb gyengéje (számomra), hogy unalmas: nincsenek rajta „nagy slágerek”, a korábbi albumot izgalmassá tévő végletek; homogén, altató zene. A hangzás tompított, nem élvezhetők rajta úgy külön az egyes hangszerek, mint a debütalbumon. A dalok közül a leginkább még a nyitó Goddess és a Mama, Moses and Me jön be. Ha ezzel a lemezzel ismerem meg a zenekart, lehet, hogy simán elmegyek mellette.

A harmadik lemezre az alapítók közül már csak Dubar és Svitek maradt hírmondónak; a csapat négyfősre fogyatkozott, a ritmusszekcióba a dobos Shawn Johnson mellé Frank Ciampi érkezett. Emellett „természetesen” újabb kiadóváltás is történt, a csapat hattyúdalát jelentő, 1995-ös People Who Fell from the Sky-t ugyanis a Music for Nations jelentette meg.

Az anyag egy jó kis dobos, instrumentális nótával indul (Rift Valley Fever), de az azt követő Superchief máris belassul és a harmadik Seasick sem pörög fel; inkább a súlyosságra helyezték a hangsúlyt, mint a „sebességre”; mintha egy életmű „megfontolt” dalait gyűjtötték volna egybe; mintha egy meghibásodott járművel végig egyesben óvatoskodnának el a következő településig. Nem lírai szépség, inkább céltalanság az, ami a 9 dalban tetten érhető. Szomorú befejés, ahhoz képest, milyen ígéretesen indultak. Hogy mi lett volna a debütalbum méltó folytatása, nem tudom. Egy biztos: nem ez.  Talán leginkább még a Weird Water hozza – az előző lemez színvonalát.

Mindezek után nem meglepő, hogy még a harmadik lemez megjelenésének évében a Mind Funk feloszlott. Louis Svitek végleg átigazolt a Ministry-be (a gitáros már 1992 óta „kettős játékot űzött”, hiszen az 1992-es Psalm 69-en is az ő játéka hallható), emellett pedig megalapította saját hangstúdióját és kiadóját, a Wu-Li Records-ot. Pat Dubar – nagyszerű adottságai ellenére – visszakerült az underground-ba: előbb az indusztriális zenét a hip-hoppal és a punk rockkal vegyítő, indián muzsikusokból álló Corporate Avenger, majd pedig a Sitting Bull nevű csapat soraiban folytatta pályafutását.

A korábban távozott „nagyobb nevek” közül Reed St. Mark egy rövid időre visszatért a Celtic Frost kötelékébe, a gitáros Jason Everman pedig néhány évig az Egyesült Államok hadseregének 2. Ranger Hadosztályát és Speciális Különítményét erősítette. Úgyhogy előtte (Everman előtt) nem érdemes kritizálni a Mind Funk munkásságát. 🙂 Előttem lehet – de csak a második és harmadik albumot.

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*