Mastodon – Budapest, Barba Negra Track, 2017. június 14.

Nem szeretem azt a szót használni, hogy „bakancslista”. Kedvenc zenekarommal kapcsolatban azonban kivételt teszek. Rajta voltak, mivel eddig még nem jártam Mastodon-koncerten, de most végre adódott a nagy lehetőség, hogy lássam/halljam őket. Most már boldogan halok meg, ugyanis remek fellépésnek voltam szem- és fültanúja.

Elnézést kérek mindenkitől, de nem nagyon érdekelt az Ørdøg zenekar. Nem is tudtam figyelni, mivel két zenész barátommal éppen szakmai megbeszélést tartottunk a koncertjük alatt. Viszont annyit észleltem, hogy profin és jó kedvvel zenéltek, és a közönség nagy része is pozitívan fogadta őket. Körülbelül 3/4 órát zenéltek, szerintem az együttes is elégedett volt előzenekari státuszával.

Minden adott volt egy igazán jó Mastodon-koncerthez: kiváló új album, ideális időjárás (napsütéses nyári nap, de nem volt kánikula), megfelelő helyszín és sok rajongó.

Fél kilenckor megszólalt a Sultan’s Curse intrója, és a banda belecsapott a lecsóba. A hangzással semmi probléma nem volt, jól és arányosan szóltak a hangszerek.

Sok kritika éri az éneket a zenekar fellépéseit követően, leginkább amiatt, hogy nem tudják élőben ugyanúgy előadni a vokális részeket, mint a lemezeken, amit rögtön meg is cáfolok. Igaz, Brent Hinds hangjából nem sokat hallottam, mivel a koncert nagy részében a színpad jobb oldalán, elől tartózkodtam, de később a keverőpult mellett állva már rendesen átjött minden. Tudom, nem Brent a világ legjobb énekese, de szerintem teljesen vállalható volt a vokálozása.

Viszont Troy Sanders-t egy fikarcnyi kritika sem érheti. Az ő éneke tökéletes volt, kiválóan hozta az öblös hangjával előadott részeket, mellette pedig a zenekar „showman”-je címet is magára vállalta. Grimaszai és mozgása néha mosolygásra késztették az embert, de emellett kiválóan bánt a basszusgitárjával is, így a színpadi látványt tekintve az ő szereplése volt a zenekar motorja. És nem mellékesen, Hungary-feliratú pólóban játszott.

Bill Kelliher és Brent Hinds a színpad két oldalán állva ontotta hasító riffjeit és szólóit. Egyikük sem mozgott sokat, sőt Brent már-már passzívnak tűnt, de ahogy jobban megfigyeltem őket, nagyon nagy beleéléssel játszottak, és végül az derült ki számomra, hogy rendkívül élvezték a fellépést. Csak ők másként élték meg ezt, mint Troy vagy Brann Dailor. Azért Bill néha eleresztett egy-egy mosolyt meg egy villát a kezével, és lelkesen hajigálta pengetőit a közönség közé.

Ja, még nem szóltam Brann-ről. Kellene? Unalmas azt ismételgetni, hogy milyen nagy tehetség, de azt hiszem, megérdemeli, hogy újra és újra megdicsérjem a dobtudását. Csiki Laci barátom (ő is dobos), aki úgy jött el a koncertre, hogy nem igazán ismerte a Mastodont, a koncert végén azt mondta, hogy Brann egészen elképesztő dolgokat művelt a dobcucc mögött, így ő is elismeréssel nyilatkozott róla. Hihetetlen jók voltak a pörgetései, a tempói, és az éneke is rendben volt. Továbbra sem értem, hogy lehet ezt a két dolgot egyszerre csinálni…

Igazi best of programot hallhattunk másfél órában. Ami különösen tetszett, hogy minden lemezről játszottak, így azok sem fanyaloghattak, akik csak a Remission-Leviathan korszak dalait szeretik. Jól összeválogatták a számokat, az új lemezről körülbelül a felét játszották, a koncert vége felé túlnyomó részben a régebbi dalok kerültek elő, de egyébként nagyjából vegyesen adagolták a nótáikat.

Meglepő dolgokkal is előrukkolt a zenekar, például azzal, hogy előadták a Blood Mountain lemez Bladecatcher című számát, ami egy instrumentális „őrület”. Magukat is szórakoztatták vele: lengették, emelgették közben a gitárokat, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy mesterkélt lett volna ez az egész.

Erről az albumról természetesen a Colony of Birchmen sem sem maradhatott el, viszont szívesen hallottam volna egyik kedvencemet, a Capillarian Crest című dalt is, de nem vagyok telhetetlen. Olyan koncert egyébként sincs, hogy csak azok a dalok hangzanak el, amelyeket én szeretnék hallani, hiányérzete mindig lesz az embernek.

A The Hunter albumról csak egy nótát nyomtak, a Black Tongue-t, viszont kellemes meglepetésemre a Once More… albumról elhangzott a Chimes at Midnight. Valamelyik nap futás közben ezt a számot hallgattam, és pont arra gondoltam, hogy vajon benne lesz-e a programban. Úgy tippeltem, hogy kihagyják, de szerencsére terítékre került.

A Crack the Skye lemezt sem erőltették túlságosan; az biztos, hogy az Oblivion elhangzott, de kövezzetek meg, nem emlékszem pontosan, hogy volt-e még egy dal. Azt hiszem, talán a Divinations volt még, de nem mernék megesküdni rá. Engem egy jó koncert annyira el tud kapni, hogy átsiklom az apró részleteken, például azon, hogy pontosan milyen dalok hangzanak el, jegyzetelni pedig nincs kedvem.

Az évek során sok pozitív véleményt hallottam/olvastam a Mastodonról, az új lemezt is rengetegen dicsérik, de egy zenekar akkor lesz igazán elismerésre méltó, ha élőben is ugyanazt a színvonalat tudja nyújtani. Úgy vélem, a Mastodon megfelel ennek a kritériumnak.

Számomra nagy élmény volt a koncert, köszönöm nekik!

 

A szerző: Zozzie262 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*