Helmet: Meantime (1992)

 

Mostanság már rendszeresen visszatérő téma az, hogy a kilencvenes években milyen hatalmas evolúció játszódott le a heavy metal műfajában. Ez nemcsak azt jelentette, hogy addig ismeretlen ágak bukkantak fel, mint például a grunge vagy az ipari metal, hanem az is az újdonság erejével hatott, hogy pár zenekar úgy kevert stílusokat, hogy a végeredmény egy kategorizálhatatlan zene lett. Tulajdonképpen „semmi extra” nem történt. Ilyen banda volt a Helmet is.

A Page Hamilton (ének/gitár) által alapított együttes 1990-ben adta ki első lemezét, a Strap it On-t, amellyel egyből nevet szerzett magának a banda, de az igazi áttörés 1992-ben történt a Meantime albummal. A szakmabeliek is felkapták rá a fejüket, akkoriban nem sok olyan zenekari fotót láttam, ahol legalább az egyik tag ne feszített volna Helmet-pólóban.

Ezt a bandát kár skatulyázni, amúgy is csak butaságokat olvastam a neten a stílusuk megjelölésénél. Az biztos, hogy a hardcore-t már az anyatejjel magukba szívták (ez a zenekar kinézetében is megmutatkozott), hatással volt rájuk a thrash metal és a noise rock is, de az alternatív zene sem áll távol a bandától. Tulajdonképp ezeknek a műfajoknak az ötvözete jelenik meg a Meantime-on.

Ennél a bandánál igaz az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Lecsupaszított riffek, szinte végig ugyanolyan középtempó; refrén és dallam pedig alig-alig akad a lemezen. Akkor ezek szerint egy dögunalmas, átlagos albummal van dolgunk? Nem, egyáltalán nem. Felületesen hallgatva valóban egysíkúnak tűnhet a lemez, de jobban odafigyelve előjönnek azok a finomságok, amelyek miatt igenis izgalmas ez az alkotás.

Ami a legjellemzőbb erre a korongra, az a fifikás gitárjáték és a tördelt ritmusok egész sora. Hamilton és Peter Mengede teljesen egyedi riffeket és szólókat facsar ki a gitárjából, Henry Bogdan (basszusgitár), valamint John Stanier (dob) pedig mesterien alápakol ezeknek a zenei ötleteknek.

Különösen tetszik az album hangzása. Bivalyerős és telt, minden arányos, még a basszusgitár is szépen, kivehetően szól. Erre a hangzásra mondják, hogy leszakítja az ember fejét, nem mellesleg semmivel sem téveszthető össze, úgy lett kikeverve a lemez.

Page éneke a legtöbbször üvöltés, karcos, dallamtalan szövegköpés, de néha megmutatja, hogy tud ő simogató vokális témákat is hozni, mint az egyik kedvenc dalomban, az Unsung-ban. Basszussal és dobbal indul a nóta, majd szaggatott gitár lép be, és ezután jön az ének, ami egy kicsit elvont. Refrént nem nagyon találunk, de valamiért ez a zene nem is igazán igényli. Ezután jön sok-sok váltás és technikás rész, ami „megmenti” a dalt. Hát ettől olyan jó ez a muzsika.

A következő számot is az egyik legjobbnak tartom (Turned Out), ebben rendesen kiereszti a hangját Hamilton. Akkora düh feszül a dalban, hogy szétszakad minden a környéken.

Nem megyek végig egyenként a számokon, mert igazából felesleges külön-külön elemezgetni azokat. Ez az album egy nagy kerek egész 36 percben. Minden nótában megtalálhatók azok a kapaszkodók, amelyek fazont adnak a számoknak, legyen az egy ötletes riff-halmaz, egy kiváló gitárbűvölet, vagy egy (majdnem) dallamos énektéma.

A következő nagylemez, a Betty is kiválóan sikerült, majd az utána kiadott Aftertaste is, de négy album után ez a zenekar is bedobta a törölközőt egy időre (öt év hibernáció), majd az újjáalakulás után kijött újabb négy korong. Töredelmesen bevallom, csak a legutolsót hallottam egyszer, de ígérem, pótolom a mulasztásomat.

 

A szerző: Zozzie304 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*