Gyürki Zsuzsi (Zsu)

 

Az én interjúalanyom egy fiatal heavy metal-kedvelő hölgy, Gyürki Zsuzsi. Arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy nőként hogyan azonosul ezzel a stílussal, milyen előnyei, esetleg hátrányai vannak, hogy ebben a közegben mozog. Zsu készségesen válaszolt a kérdéseimre, örülök, hogy elvállalta az interjút.

Zozzie: Az első kérdésem nagyon egyszerű és szokványos: miként kerültél kapcsolatba a rock/metal zenével? Kinek vagy minek a hatására szeretted meg ezt a stílust?

Zsu: Szerencsére édesapám ifjabb korában vonzódott a rockzenéhez, így aztán lapult otthon Black Sabbath, Deep Purple és Led Zeppelin lemez is, szóval az alapok megvoltak. Maga a „rockerség” (nem szeretem ezt a kifejezést, nem fejtegetném, hogy miért) tinédzserkoromban kezdett kifejlődni nálam, az imént felsorolt zenekarok és kortársaik, illetve a Queen hatására (utóbbi minden mennyiségben). Majd jöttek a szerintem „klasszikus műveltségnek” tekinthető zenék (pl. Iron Maiden, Motörhead, Metallica), és onnantól nem volt megállás.

Zozzie: Mennyire értesz egyet azzal a felvetésemmel, hogy a heavy metal művészet? Mit mond neked ez a stílus, mik azok a dolgok a zenében, amelyek hatással vannak rád, és milyen szerepet tölt be mindez az életedben?

Zsu: Egyértelmű, hogy a zene művészet. 🙂  Ez a stílus a maga sok-sok irányzatával abszolút alkalmas arra, hogy az ember mindig találjon olyan zenét, ami a pillanatnyi hangulatához illik. Szinte nincs olyan élethelyzet, amelyről ne írtak volna már dalt. Otthon mindig szól a zene, épp’ amilyen napom van; választok valamit, aztán arról eszembe jut egy másik zenekar, és így tovább. Kikapcsol, megnyugtat, vagy éppen feldob, koncerten felszabadít: levezetésként, feltöltődésként élem meg.

Nem vagyok egy türelmes típus, maximum 2 nótát adok mindenkinek, ha nem jönnek be, ha semmi nem fog meg bennük (kifejezetten az énekre tudok allergiás lenni), akkor sajnos ennyi volt, megyünk tovább. Persze volt olyan, hogy egyik kedvenc zenekarom 6 csodálatos lemez után kiadót váltott, és amiket ezután kiadtak, valahogy már nem voltak úgy egyben, nem éreztem azt az azonnali fellobbanást, azonosulást. Ebben az esetben újra és újra meghallgattam az újabb dolgaikat, mert nem akartam elengedni őket. Addig hallgattam ezeket a lemezeket, amíg lett albumonként 2-3 szám, amelyekre azt mondom, hogy beilleszthető a korábbi életműbe, és így még mindig hajlandó vagyok miattuk utazni, ha erre koncerteznek.

Érdekes/felháborító, de a magyar nyelvű zenéket nem kifejezetten szeretem.

Zozzie: Emlékszel még arra, hogy melyik volt az első heavy metal lemez/kazetta/CD, amit megvettél magadnak?

Zsu: Megmondom őszintén, hogy „digitális” gyerek vagyok, régebben sem vásároltam túl sok CD-t. Ez mostanra változott, de nincs szobákat kitöltő gyűjteményem. Emlékezetes vétel volt a Death Rock City a Chief Rebel Angel-től, amit 8-9 éve egy könyvesboltban találtam, meg voltam lepődve, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ott rálelhetek. Egyébként, ha CD-t veszek, általában a kedvenc hazai zenekaraim műveit vásárolom. Ajándékba szoktam kapni különlegesebb kiadványokat, amelyekben például CD és DVD is van, szépséges borítóval, lapozgatható, nézegethető booklettel.

Zozzie: Manapság a letöltések, az mp3-formátumok korában neked mennyire fontos, hogy a zene, amit szeretsz, meglegyen CD-n, bakeliten? Szerinted befolyásolja az élvezeti értéket, ha csak tömörített verzióban hallgatod?

Zsu: Ahogy az előbb említettem, főleg a magyar kedvencek begyűjtésére figyelek oda. A bakelitek napjainkban nagyon divatosak, biztos vagyok benne, hogy teljesen más élményt nyújtanak, de jelenleg nem érzek késztetést, hogy ebbe a hobbiba belevágjak, bár tény, hogy vannak szemet gyönyörködtető lemezek.

Zozzie: Követed az új metal stílusokat, zenekarokat, vagy maradsz a régi nagyok albumainál?

Zsu: Tinédzserkoromtól kezdve vannak olyan időszakok, amikor nagyobb intenzitással hallgatok egy-egy zenekart, műfajt. Nálam nincs kizárólagosság, hogy, mondjuk, csak thrasht hallgatok, semmi mást. Őszintén szólva, jobban szeretek olyanokkal beszédbe elegyedni, együtt lógni, akik szintén széles spektrumon hallgatnak rock/metal zenét, és akikben van hajlandóság arra, hogy akár a „régebbi”, akár az aktuális zenék között keresgéljenek, felfedezzenek. Kincset érő bandákat lehet így beemelni a már meglévő kedvencek közé. Voltak/vannak időszakok, amikor valamelyik zenekar/műfaj magával ránt, és akkor inkább abban az irányban kutakodom. Volt kattanásom a grunge zenére, volt, hogy nagyon beleástam magam a black metalba, aztán berántottak a feltörekvő skandináv sleaze/glam zenekarok és miattuk ennek a vonalnak a ’80-as évekbeli bandái, a southern rock zenék, a stoner/sludge/doom zenekarok, és így tovább; folyamatosan bővítem az érdeklődési köröm. Természetesen vannak állandó vendégek is a lejátszómban. Az aktuális kedvenceim: Mutoid Man – War Moans, Biters – Electric Blood, Psychopunch – Sweet Baby Octane, Power Trip – Nightmare Logic, Rival Sons – Pressure & Time.

Zsu és Sexy T (Crowbar)

Zozzie: A koncertekkel hogy állsz? Gyakran látogatod ezeket, vagy inkább otthonülő típus vagy? Ha szeretsz koncertekre járni, mi volt életed legjobb, ilyen jellegű zenei élménye?

Zsu: Szeretek koncertre járni, amikor egy kedvenc a közelben jár, próbálom nem elszalasztani a lehetőséget. A legjobbat nehéz lenne meghatározni; ami még most is nagyon él bennem, az a tavaly decemberi bécsi Dead Daisies. Fergeteges volt: remek zenészek (mint később kiderült, kedves és közvetlen fickók), óriási hangulat, amennyire tudtam, befúrtam magam előre és nem jutott eszembe kimenni egy sörért. Egy percig nem unatkoztam, mindenki velük énekelt, ugrált. Alig várom a folytatást júniusban! 🙂

Zozzie: Mit gondolsz arról, hogy ez egy „férfias” stílus? Nőként hogyan viszonyulsz a heavy metalhoz? Nem érzed azt, hogy durvák a szövegek és úgy általában a koncepció?

Zsu: Ez bizonyos szempontból igaz, a metal nem egy könnyed, habos, rózsaszín álomvilágról szól (többnyire), de azt hiszem, nem is olyanokat talál meg ez a műfaj, akik erre vágynak.

Zozzie: Mennyire érzed „hátrányosnak”, hogy nőként ezt a zenét szereted? Ért már negatív kritika mások részéről, volt esetleg ebből fakadó atrocitás, zaklatás? Amikor iskolába jártál, a tanárok hogyan fogadták a „különcségedet”?

Zsu: Nem hátrányos, ebbe bele lehet nőni. Egy ideig jönnek ezek a „majd kinövöd” jellegű okoskodások rokonok, ismerősök részéről, de ez egy idő után elmúlik. Az önkifejezést érettségi környékén kezdtem, szóval a gimnáziumban nem volt ebből gondom, a fősulin, az egyetemen pedig már senkit nem érdekel, hogy mit viselsz. Kaptam már beszólásokat, némelyik pólóm szúrja az utca emberének a szemét, de emiatt még semmi veszélyes nem történt velem. A Hegyalja Fesztiválon (az utolsó Hegyalják egyike volt, már nagyon felhígult programmal és közönséggel) sétáltam egy pentagramos pólóban, amit előtte vettem egy német fesztiválon; az egyik ottani tematikus programhoz készült, zenekarok voltak felsorolva a hátán. Egy random srácnak valamiért nagyon bántó volt, és rám kiabált, hogy „takarodj innen, a sátánista k**** anyádat!”. Egy kicsit megilletődtem, én sem kiabálok senkivel azért, mert ennek vagy annak a popelőadónak a pólóját viseli, vagy mert rózsaszínben van.

Zozzie: A szüleid mennyire tolerálják, hogy ilyen zenét hallgatsz, hogy ebbe a közegbe tartozol? Sok harcod volt velük, vagy könnyen elfogadták a választásodat?

Zsu: Anyukám nehezebben viselte az otthoni zenehallgatásomat, illetve időnként volt abból probléma, hogy minden hétvégén koncerten, buliban vagyok, de igazán komoly harcok nem voltak.

Zozzie: Fontos neked, hogy a férfi, akit szeretsz, szintén ezt a stílust kedvelje? Létezik harmonikus kapcsolat, ha a két fél más zenét hallgat?

Zsu: (Már) nem tudom elképzelni, hogy teljesen más zenét hallgasson. Nem kell mindenben egyetérteni, de az alapok legyenek közösek.

Zozzie: A nőknél nagyon fontos az öltözködés. Te mennyire szeretsz csinos ruhákat hordani? Csak a „tipikus” metal öltözéket részesíted előnyben?

Zsu: A mindennapokban, a munkahelyemen próbálok átlagos külsővel megjelenni, mert már belefáradtam abba, hogy hozzá nem értő emberek kérdezzenek olyan dolgokat, amelyekről fogalmuk sincs, és amelyek igazából nem is érdeklik őket. Péntekenként zenekaros póló napot tartok. A közvetlen munkatársaim tudnak a koncertélményeimről, amikor a bőrömből kibújva ujjongok, hogy „Ez azzzz, jön XY banda!”, és vettem jegyet, vagy szervezem az utazást valamilyen koncertre.

Bulikban, koncerteken a lazább ruházatot részesítem előnyben: valamilyen egyszerű felsőt vagy pólót, farmert, időjárástól függően bakancsot, western csizmát vagy sportcipőt viselek. Van olyan koncert, buli, ahová „nőnek” öltözöm, de nincs tele a szekrényem köldökig dekoltált neccpólókkal meg szoknyákkal.

Zozzie: Kapcsolódva egy kicsit az öltözködéshez, a nőiséghez: mit gondolsz a metal énekesnőkről? Szerinted megtestesítik az ideális nőtípust? Kit tekintesz közülük a legnagyobb kedvencednek, esetleg példaképnek?

Zsu: Kevés olyan énekesnő van, akit szívesen látok/látnék a színpadon (kivétel például Nina C. Alice a Skew Siskin-ből). Erőteljesen kerülöm az énekesnővel működő zenekarokat, csajbandákat. Nekem valahogy nem tetszik ez a felállás, nehéz lenne erre reális magyarázatot találni (igen, biztos féltékeny vagyok rájuk…. hát nem).

Zozzie: Ha már az énekesnőkről faggattalak, azt is áruld el, ki a az ideálod a férfi énekesek/zenészek közül!

Zsu: Ejha, ez egy nehezebb ügy! Kifejezetten rajongó típus vagyok, szóval van egy „pár” zenész, akik között plátói alapon szétforgácsoltam a szívem. Nem kifejezetten a babaarcú félistenek vonzanak, ráadásul általában nem is a saját korosztályom. Egyszerűen valamiért pont ő(k). Próbálom minimálisra szűkíteni a felsorolást: Tommy Lee (Mötley Crüe), Frost (Satyricon), Rob Zombie, Charlie Starr (Blackberry Smoke), Jocke Berg (Hardcore Superstar), Nergal (Behemoth, Me and That Man), Josh Todd (Buckcherry), Dregen (Backyard Babies), Doug Aldrich, de imádom Tom Angelrippert is. Akik olvashatják ezt az interjút, azokat nem fogom megnevezni. 😃

Zozzie: Jelen pillanatban milyen eseményeket vársz a legjobban?

Zsu: Lehet, hogy ez lesz a legrészletesebben kifejtett válaszom. Mivel tervezgető típus vagyok, ezért év végéig már vannak fix programok a „táncrendemben”. Nem tudnék egyet vagy kettőt kiemelni, mert mindet nagyon várom: júniusban a Clutch koncertjét, a Nova Rock csütörtöki napját és a The Dead Daisies fellépését. Júliusban a Gojira-t, augusztusban pedig Alice Cooper-t és a Saxon-t a Fezen-en, valamint az angliai Hair Metal Heaven fesztivált. Szeptemberben Richie Kotzen koncertjét, októberben a Graveyard-ot, majd a Satyricon-t, mindkettőt Bécsben, illetve az Airbourne fellépését. Novemberben a Kadavar budapesti látogatását, és ha hozzánk nem szerveződnek le, akkor a The Darkness, illetve a W.A.S.P. bécsi koncertjét. Ezek mellé csurran-cseppen még ez-az, Apey & The Pea koncert(ek) biztosan.

Zozzie: Nagyon szépen köszönöm, hogy vállalkoztál az interjúra! További sok jó zenét és koncerteket kívánok neked!

Zsu: Köszönöm a lehetőséget! Várom az újabb és újabb érdekes cikkeiteket, bejegyzéseiteket! 🙂

A szerző: Zozzie313 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*