Generációváltás

Néhány évvel ezelőtt, egy baráti társaság tagjaként valahogy elkeveredtem egy Kaukázus-koncertre. Ott döbbentem rá, hogy elszaladt az idő: akik ott szórakoztatták a közönséget, 15-20 évvel voltak fiatalabbak nálam, kis túlzással a fiaim (na jó, az unokaöcséim) lehetnének.

A régi hőseinkkel együtt öregszünk, ha azonban új és új kedvenceket találunk magunknak, számítsunk rá, hogy míg mi korosodunk, a színpadon áll az idő: a zenészek legtöbbje 25-30 éves korára ér fel a csúcsra, de azon se lepődjünk meg, ha egyes sztárbandák átlagéletkora 20-22 év körül mozog.

A bátyáim lehetnének

Hogy mindezt néhány példával szemléltessem: a Black Sabbath tagjai, akikért a ’80-as évek elején rajongtam, 1948-as (Geezer 1949-es) születésűek, s így nagyjából a nagybátyáimmal egykorúak. James Hetfield-ék, akik annak az évtizednek a második felében álltak nálam az első helyen, 1962-ben, illetve 1963-ban látták meg a napvilágot; mindig is a bátyáimként tekintettem rájuk.

Layne Staley velem egykorú (volt)

’90-es évekbeli kedvenceim, például Layne Staley (R.I.P.) és Mike Portnoy-ék (John Petrucci, John Myung, Kevin Moore – Dream Theater) ’67-esek, vagyis velem egykorúak. Greg Mackintosh viszont már 1970-es, Nick Holmes 1971-es (Paradise Lost), Jesper Strömblad 1972-es, Anders Fridén 1973-as (In Flames) születésű – ők már az öcséim lehetnének, ahogy a Sepultura tagjai is.

Legfrissebb kedvenceim pedig akár már egy tízessel is fiatalabbak nálam. Ez is belefér még, de Kaukázusra azért nem fogok csápolni…

Paradise Lost: nálam fiatalabbak
A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*