Decadence: Undergrounder (2017)

Erre a bandára a 2017-es thrash lemezeket bemutató listákat böngészve bukkantam rá, és rögtön feltűnt, hogy bár számomra ismeretlen zenekarról van szó, ezeken a listákon szinte kivétel nélkül valahol az első ötben szerepelt a Decadence. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ezért beszereztem az albumot, és alaposabban is utánanéztem a svéd zenekarnak, főleg, miután megtudtam, hogy női énekessel dolgoznak. Nagyon-nagyon reménykedtem, hogy egy új Holy Moses vagy Arch Enemy van születőben.

Mint kiderült, a Decadence egy 2003-ban indult projektzenekar, ám az eredeti tagok közül már csak az énekesnő, Metallic Kitty Saric és a basszusgitáros, Kenneth Lantz maradt meg. A metálkörökben már-már szokványos, 2012-es leállás után ők indították újra a bandát 2016-ban, és ők is írták és vették fel stúdiózenészekkel ezt a 2017-es albumot.

A lemez címe a csapat underground iránti elkötelezettségét mutatja. Ahogy a honlapjukon is olvasható, a Decadence az underground zenei színtér promótere, és fő üzenete a Csináld magad!-hozzáállás. Többek között ezért alapítottak saját kiadót, és erre ösztönzik a többi zenekart is. Saját magukat, illetve rajongóikat pedig továbbra is az underground részeinek tekintik, ami üdítően friss és egyedi hozzáállás ebben az elüzletiesedett zenei világban.

Az album nyitódala, a The Inner Circle egy kis Evanescence-es felvezetés után rögtön nyaktörő sebességre vált, ami egyébként az egész lemezre jellemző. Kitty hangja tökéletes párost alkot a zenével, amit feszes ritmusszekció és súlyos riffek jellemeznek. Egyértelműen ez a lemez egyik legerősebb dala, magasan kiemelkedik a többi közül. Emellett az In Sickness and Health című szerzeményt emelném még ki; az első szám mellett ez az, amelyik a leginkább megfogott. Ezt a dalt a ravasz tempóváltások és a jól eltalált refrén teszi emlékezetessé.

A többi számról összességében elmondható, hogy leginkább a Bay Area-i thrash hangzás, a féktelen energia, az íves melódiák és a súlyos riffek jellemzik. A fenti pozitívumok mellett azonban az is igaz, hogy az album hallgatása közben mindig más bandák nevei ugrottak be: itt egy kis Evanescence, ott egy pici Arch Enemy, némi Holy Moses, egy csipetnyi Annihilator, egy dallamnyi Tankard, egy kis S.D.I.-os tempó és még sorolhatnám… Hiába a kidolgozott, precíz és jól szóló számok, valahogy nekem hiányzik a lemezről az átütő egyéniség. Mintha még nem találnák a saját hangjukat, de mivel nagyon fiatal előadókról van szó (Kitty például mindössze 30 éves), én abszolút látom bennük a potenciált. Ha már hasonlítgatom őket valakikhez, el tudom képzelni, hogy ők is ugyanúgy megtalálják majd előbb-utóbb a saját hangjukat, és hasonló utat járhatnak be, mint például az Arch Enemy. Egyébként ezt az anyagot nagyon szívesen megnézném élőben is, mondjuk, pont egy Arch Enemy szintű show-val körítve.

A lényeg pedig: 5 pontból mindössze 3-at adnék rá, de ez a thrash-ben szegényebb és alacsonyabb színvonalú 2017-ben simán érhetne egy négyest is, csak sajnos nincs ilyen mázlijuk.

A szerző: Buga B19 publikáció
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*