Danzig: Black Laden Crown (2017)

Vajon 4-5 (de akár 8-10) meghallgatás után kijelenthető-e egy albumról, hogy van olyan klasszikus, mint nagy elődei (vagy éppen ellenkezőleg: hogy az utókor az alkotó felejthetőbb művei közé sorolja majd az anyagot)? Valószínűleg nem. Az időtényező is fontos szerepet kap abban, hogy egy lemez elfoglalja méltó helyét az előadó – jelen esetben Glenn Danzig – életművében.

Barátkozom ezzel az albummal, igyekszem megszeretni, de azt már most kijelenthetem, hogy a nyomába nem ér a korai Danzig-alkotásoknak, „Black Elvis” első négy lemezének. Híján van azok lendületének, zenei és hangulati sokszínűségének, s bár van rajta néhány jó szám, igazán fülbemászó dallamokkal, nagy „slágerekkel” nem kényeztet el bennünket a csapat névadója, aki egyébként valamennyi nótát maga jegyzi.

Tommy Victor, Joey Castillo és Glenn Danzig

A Zozzie által a közelmúltban méltatott Blackacidevil kivételével valamennyi Danzig-lemezt szívesen hallgatom, de a hatodik album (Danzig 6:66: Satan’s Child) óta nem érzem, hogy ezek az anyagok karakterükben látványosan különböznének egymástól. Az énekes-zenekarvezetőnek egyik alkotás miatt sem kell szégyenkeznie, de biztos, hogy egyik sem kapna helyet kedvenc lemezeim listáján, és ez alól a Black Laden Crown sem kivétel.

A korong ígéretesen indul a sejtelmesen nyomasztó címadó dallal, amely jórészt még a középtempónak is alatta marad, ám mielőtt unalmassá válna súlyos monotonitása, a nóta kétharmadánál előkerül egy karakteres riff, egy igazán gyilkos Danzig-fegyver, ami nemhogy megmenti, de az album legjobb számává teszi a Black Laden Crown-t. Az első Black Sabbath lemez címadó nótája jutott eszembe róla, amely hasonló megoldással operál.

Ami viszont zavaróan ismerős volt valahonnan, az a verzék alatti gitárriff; sokáig keringett a fejemben, míg végre beugrott, hogy többek között ettől a sorlezárástól olyan fogós a Tiamat Sleeping Beauty című száma. Ráadásul ez a megoldás néhány dallal később, a But a Nightmare-ben is előkerül.

Glenn Danzig a címadó számban tisztán, szépen, erőteljesen énekel, hangja semmit nem kopott az évek folyamán. Más dalokban viszont ettől eltérő technikát alkalmaz, van, ahol például szinte elrejti, lefojtja a hangját, az a szerzemény attól lesz karakteres.

Ami számomra meglepő volt, hogy a korong mentes a jó értelemben vett szélsőségektől: nincs rajta lírai dal, sem igazán gyors nóta. A középtempó dominál, ezáltal az anyag meglehetősen homogén, ami pedig az egyhangúság, s így az unalomba fulladás rémével fenyeget. Az olyan számokat, mint az Eyes Ripping Fire, a Devil On Hwy 9, vagy a Blackness Fall, egyértelműen töltelékeknek érzem, a The Witching Hour-nak, valamint a Skulls & Daisies-nek még van esélye nálam, a többi dalt pedig – szerencsére – a jól sikerült alkotások közé tudom sorolni. A már említett címadó tétel mellett a Last Ride, a But a Nightmare és a Pull the Sun a lemez erényeit gyarapítják, témáik, refrénjük viszonylag jól ragad a fülben (azért egyikük sem egy Long Way Back from Hell).

Az anyag nagyon jól, tisztán szól. A basszusgitárt (a felvételek során Tommy Victor és maga az énekes játszott rajta) nem igazán hallom ki belőle, a gitárok viszont jellegzetesen, nagyon is Danzig-esen csikorognak, nyikorognak.

Ha a 2015-ös feldolgozásalbumot, a Skeletons-t nem számítjuk, Danzig hét év kihagyás után jelentkezett új anyaggal. Ekkora „rákészülés” után egy kicsit többet vártam tőle. A most május végén megjelent, 9 számot tartalmazó, bő háromnegyed órás anyagon állítólag három éven át dolgozott a csapat, a felvételeknek legalábbis 2014 februárjában álltak neki. A munkálatokat, gondolom, a dobos-pozíció körüli mizéria is nagyban hátráltatta, a ritmusokat ugyanis nem kevesebb, mint öt zenész játszotta fel: Joey Castillo, Johnny Kelly, Karl Rockfist, Dirk Verbeuren és maga Glenn Danzig. A legtöbb dalban egyébként éppen magának a főnöknek a dobjátéka hallható.

Összességében tipikusan Danzig-hangulatú, ám itt-ott kissé elfakuló anyag került ki Glenn és társai keze alól. A fent említett jobb dalokat bármikor szívesen előveszem, a többi helyett viszont inkább egy régebbi korongra áldoznék időt. A pontszám eredetileg egy felessel gyengébb lett volna, ám számotokra biztatásul végül felfelé kerekítettem. 🙂

A szerző: Coly701 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*