Celtic Frost: Monotheist (2006)

NIHIL VERUM NISI MORS

Tom G. Warrior végül is beváltotta ígéretét, igaza lett, csak nem pontosan azon a módon, ahogyan ő azt annak idején elgondolta. Emlékszem, amikor a Celtic Frost első anyagai megjelentek, azt hangoztatta, hogy mindössze három teljes albumra tervezi a zenekart, mindhárom album címe és a rajta szereplő számok listája már előre ki van találva, és ezekhez a fix pontokhoz igazítva fogja elkészíteni a Celtic Frost teljes életművét.

Ebben a formában ez a terv nem valósult meg. Az első teljes albumnak tekinthető To Mega Therion (most a két korai EP-ből összeragasztott Morbid Tales-t ne tekintsük saját jogán önálló lemeznek) bakelitjének belső borítóján még beígért egy Into the Pandemoniun és egy Necronomicon című albumot. És valóban, szépen haladt a terv, másodikként az azóta már nyilvánvalóan korszakalkotó Into the Pandemonium-ot szabadították rá a világra. Merész vállalkozás volt, sokaknál ki is verte a biztosítékot, de az idő őket igazolta, megváltoztatta az egész metál színtér hozzáállását a zenéhez, kitágította a határokat, új irányokat jelölt ki, újradefiniálta a lehetőségeket. Mai füllel hallgatva is innovatív, a komfortzónából minduntalan kitáncoló, élvezetes zenei határsértés, figyelemreméltó kísérlet.

Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, milyen lesz a következő dobás, vagyis a Necronomicon címmel beígért harmadik Celtic Frost album. És hát… jött helyette a Cold Lake… de minek? Talán megrettentek az Into the Pandemonium megosztó fogadtatásától? Talán úgy érezték, hogy még ennél is tovább kell szélesíteni saját zenei elképzeléseiket, olyannyira, hogy már önmagukkal sem kell azonosnak maradniuk? Mindenesetre a Cold Lake akkora léket ütött a fagyos kelta csatahajó testén, hogy az elkezdett süllyedni. Az alászállást már a Vanity/Nemesis katasztrófamentő kísérlete sem tudta megakadályozni, a halálos sebet kapott lélekvesztő látszólag végleg elmerült a kiábrándultság óceánjában. Csak a csend és a szép emlékek maradtak utána. Úgy tűnt, jobb is így, kár már ezt piszkálni, maradjon meg az első két teljes album szép emléke, ne romboljuk tovább a bálványt, emlékezzünk rá olyan módon, ahogy az nekünk a legkedvesebb volt.

Két évtizedre eltűnt a Celtic Frost. Mindenki úgy gondolta: végleg. Aztán egyszer csak 2006-ban, váratlanul, szinte a semmiből az arcunkba vágták a Monotheist-et, és vele megszületett a harmadik, Celtic Frost néven valóban vállalható, teljes értékű nagylemez. És minden meg lett bocsátva. Tom G. Warrior jövendölése a Monotheist-tel teljesedett be, három nagylemez elkészítésére volt hivatott a Celtic Frost, és végül ez a három nagylemez el is készült. Mindezek után, jelen sorok írójának szubjektív megítélése szerint a Celtic Frost „hiteles” diszkográfiája a következő: To Mega Therion, Into the Pandemonium, Monotheist. Az összes többi kiadvány ezekhez képest mindössze érdekesség vagy egyenesen érdektelenség. Örüljünk ennek a háromnak, sokaknak még ennyit sem sikerült soha összehozniuk.

Tehát 2006, és a Monotheist. A nagy visszatérés.

Már a lemezt nyitó első szám, a Progeny riffjei hallatán mosoly fut végig az arcunkon, és elégedetten dőlünk hátra; igen, máris a To Mega Therion világába röpültünk vissza, vagyis egy annak maibb, modernebb, de folytatólagosan ön-azonos világába. Az első szám eloszlat minden kétséget, jóvátesz minden múltbéli sérelmet, ez a Celtic Frost, olyan, amilyennek lennie kell, és amilyennek mindig is lennie kellett volna. A Celtic Frost úgy vágja arcunkba a tőle elvárt, és már a nyolcvanas években lepárolt méregerős vegyületét, hogy szinte lemarja az oda teljes joggal kiült elégedett vigyort. Feloldja és lemossa a csúfos lemezeinek hallatán ránk rakódott kétely utolsó maradványait is, semmissé, vagy legalábbis megbocsátható bűnné teszi a Cold Lake korszakos felhígulása egyébként nehezen tolerálható, önpusztító eltévelyedését.

És ami még maradt belőlünk az első savfürdő után, arra fröcsköli rá a lemez további hatvan percét. És ez a mosoly és elégedettségérzés az album teljes játékideje alatt velünk is marad, mert otthon érezzük magunkat, és ők is mintha otthon éreznék magukat saját zenei középpontjukban. Fékezhetetlen erővel darálja magába a hallgatót a Monotheist. Hol lassabb, hol gyorsabb fokozatba kapcsolt könyörtelen állhatatossággal szed szét mindent, ami a hatósugarába kerül. Akkora a gyönyörfaktora, mintha üvegszilánkokban hemperegnénk, de mi mégis boldogan ugrunk fejest ebbe a vérző sebeket okozó, szögekkel kivert falú verembe, nem bánjuk a sérüléseket, mert végre felébredt tetszhalott állapotából a legenda, magára öltötte fullánkos-rozsdás páncélját, és gólem lábaival végre széttapossa komfortzónánk penészes falait, ránk töri az ajtót és az arcunkba üvölti, hogy ha eddig ezt hiányoltuk, hát akkor most itt van, tessék. Senki ne várjon kellemes kikapcsolódást, a ráncok elsimulását, zenei háborúnak leszünk a szenvedő alanyai, ahol a minket eltipró erő lenyűgöző és ellenállhatatlan. Szinte fölnézünk erre az erőre, ezzel szemben alulmaradni nem szégyen, nem vereség, hanem csak a világ működésének normális következménye.

Az első három szám túlélői a Drown in Ashes című negyedik tételtől kezdve belefuthatnak a Celtic Frost sokat emlegetett Into the Pandemonium című lemezéről megismert avantgarde oldalába: női ének, elszállósabb, mondhatni, merészebb tételek töltik meg a lemez középső harmadát, talán nem olyan széles tartományban, mint korábban, de azért számottevően. Persze ezek a kísérletezős megoldások ma már nem számítanak annyira különlegesnek, mint annak idején, bevett, megszokott elemei lettek a rockzene mogorvább irányzatainak is, nem utolsó sorban éppen a Celtic Frost jóvoltából emelkedtek be a mainstream eszköztárába, az általuk kitaposott ösvényen jár ma szinte mindenki. A Celtic Frost is csak így kerek, így hiteles.

A To Mega Therion lendülete természetes módon öleli magához az Into the Pandemonium korlátok nélküli, kísérletezős szabadságvágyát. Minden megy tovább a régi kerékvágásban, de azért ha kell, ezt is képes jobbra-balra átlépni, nem bántóan, nem értelmetlen öncélúsággal, hanem úgy, hogy végig belül marad a saját maga által annak idején kijelölt határokon, a szabad területeket azonban bejárja, belakja, és mindeközben a Celtic Frost nevet nem sározza be, vagy mondjuk inkább így: piszkos arannyal festi, árnyalja tovább saját ikonját. A szentképen nincsenek új szereplők, hanem a régiek kapnak friss színeket. Minden mozdulat, minden gesztus a Celtic Frost dogmáját mutatja, de frissek a kontúrok, teltebbek a színek.

A lemez végére marad az igazi töviskorona, amit Warrior úgy nyom a fejünkre, hogy szinte térdre rogyunk tőle. A Triptych gyűjtőcím alá besorakoztatott, egyébként három különálló számból álló, de mégis egységként kezelt több mint húszperces tétel az eddigre még megmaradt türelmünket és tűrőképességünket is felemészti az utolsó morzsáig. Rendkívül rideg, elidegenítő, karcos percek várnak itt ránk. Szakít, vág, horzsol és büntet ennek majd minden pillanata. Itt Warriornak esze ágában sincs megszerettetnie magát és zenekarát a hallgatóval, ide csak harcedzett, minden próbát kiállt fanatikusoknak szabad a belépés, saját felelősségre. Légies, éteri résszel zárul ugyan a Monotheist eme tortúra szekciója, de már ez sem gyógyítja be az addig okozott sérüléseket, csak valami megkönnyebbülést ad, szabadon enged, hogy békésen nyalogathassuk sebeinket.

Ezzel a lemezzel a Celtic Frost újrakoronázta saját magát, korrigált egy olyan hibát, amelyet akkoriban mindenki megbocsáthatatlan tévedésnek tartott, nyilván utólag már ők maguk is. Olyan szögletes és tüskés az egész album, hogy még a Slayer is csak fénykorában volt képes ilyen sebeket ejteni a gyanútlan hallgatón. Az annak idején a Hellhammer-ből létrejött Celtic Frost három albumot ígért be. Ebből mindjárt első nekifutásra kettőt meg is valósított, majd megbotlott, orra esett, elvétette az irányt, majd húszévnyi hibernálás után megszületett a Monotheist; lenyesték a vadhajtásokat, bebizonyították, hogy ha akarnak, képesek akár saját magukkal is szinkronban lenni, és mint ilyet, az annak idején harmadiknak beharangozott Necronomicon helyett letették az asztalra a Monotheist-et, az azóta mára kultikussá vált név alatt végre egy igazán komolyan vehető produkciót. Ezt azonban most tényleg komolyan kell venni.

A szerző: Bársony Péter21 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*