Aki lassít, az lemarad

A fenti klisé régi kedvenc Nuclear Assault-albumaim közelmúltban történt végighallgatása közben villant fel bennem. John Connelly-ék a ’80-as évek második felében még a thrash első vonalában játszottak, és már csak a személyi összefonódások miatt is az Anthrax kistestvérének számítottak. Aztán jött a Bay Area-i cunami, amivel a New York-i csapat már képtelen volt tartani az iramot. Az 1989-es Handle with Care még egész jól sikerült (míg korábban zsigerileg voltak zseniálisak, itt már a profik rutinja mozgatta őket), onnantól viszont egyre inkább felejthető albumokkal bombáztak bennünket.

Az 1993-as Something Wicked után több mint egy évtizedes szünetet követően jöttek ki új anyaggal (Third World Genocide, 2005), azóta viszont csak egy EP-re futotta tőlük (Pounder, 2015). Léteznek, koncerteznek is, de szinte teljesen kikoptak a köztudatból. Nem áll mögöttük egy erős kiadó, a média sem pörgeti a nevüket – mi ez, ha nem a Süllyesztő egyik formája?

Miközben a velük együtt indult csapatok csillaga továbbra is fényesen ragyog, és az utánuk jövő generáció is hasít, ahogy kell. Természetesen vannak hozzájuk hasonló, szerencsétlen sorsú bandák, akik szintén „úgy vannak, hogy nincsenek”. Akik hol felbomlanak, hol újjáalakulnak, képtelenek ritmust váltani, gyérülő hajjal és egyre terjedelmesebb pocakkal fényezik régi dicsőségüket és/vagy nyomják meglehetősen súlytalan, jellegtelen új szerzeményeiket. Mert már nem a belül izzó tűz, csak a rutin, a megszokás viszi őket előre. Amit a közönség is megérez, és inkább egy másik, frissebb banda koncertjére vesz jegyet.

Sic transit gloria…

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*