A kazettás magnók kora – 1. rész

UK: Eddie Jobson, John Wetton, Terry Bozzio

Már 17-18 éves koromban igazi zeneőrült voltam. Nemcsak a kazettákat gyűjtöttem, hanem az együttesekkel kapcsolatos információkat is. Mindent. Pontosabban azt a keveset, amihez hozzá lehetett férni. Ha még nem éltél vagy nem voltál legalább tinédzser a rendszerváltás előtt, akkor képzeld el, hogy 1986-1987-ig nem létezett magyar nyelvű szaksajtó, és a ’90-es évek elejéig ugye nem volt internet. Honnan informálódtunk? Például a néhai Tardos Péter Rocklexikonjából, aki kissé fanyar humorával dobta fel a könyv oldalain sorakozó, száraz tényeket. A kötetben a ’60-as, ’70-es évek nagyjai mellett olyanok képviselték a legfiatalabb generációt, mint az AC/DC, az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Motörhead. Gondolj bele: amikor rockzenét kezdtem hallgatni, még nem jelent meg a Kill ’Em All!

Időnként, egy-egy koncert kapcsán alkalmi kiadványok is megjelentek (még nem a Metallica Hungarica), a tévé- és rádióújság pedig tételesen is felsorolta a zenei műsorokban elhangzó számok címét és előadóit. Előbbi lapok megbízhatóságát mutatja, hogy az egyik ilyenben a Metallica szólógitárosát Lisk Hammett-ként, az Iron Maiden dobosát pedig Nicko McCoon-ként említették (máig megvan az ominózus újságoldal).

A lemezboltokban bőszen böngésztük a lemezborítók hátulját (felállás, számcímek), és ha a pénztárcánk engedte, külföldi lapokat is beszereztünk. Hogy miért a német nyelvű Metal Hammer-re esett a választásom az angol Kerrang! helyett, amelynek tartalmát esetleg még értettem is volna? Talán a néhány száz forintos árkülönbség miatt. Így aztán egy olyan nyelven kellett boldogulnom az információk tengerében, amelyet minimális mértékben, a szakszavak szintjén értettem. Az viszont, hogy egy adott zenész neve milyen összefüggésben került kapcsolatba egy zenekarral, nem mindig derült ki számomra.

A rádióból azt vettük fel, amit leadtak; így fordulhatott elő, hogy akkori kedvenceim között – a heavy metal sztenderdek mellett – éppúgy ott szerepelt a Jethro Tull és a Yes, mint a Doors, az Iron Butterfly, a Status Quo, az Eloy, az ír gitáros Rory Gallagher, vagy az ugyancsak nagyszerű zenét játszó UK. Tulajdonképpen a zenei szerkesztők formálták az ízlésemet: ha nem ezen az úton jutottam volna el a heavy metal-ig és a thrash-ig, talán soha nem ismerem meg az említett előadók és együttesek zömét.

Nemcsak hallgattuk, hanem éltük is a rockzenét. Ki így, ki úgy. Én már akkor is grafomán alkat voltam: külön füzetben gyűjtöttem minden olyan információt, amelyet csak tudni lehetett kedvenceimről. Rendszeresen összeállítottam aktuális slágerlistáimat, koncert setlist-eket az általam birtokolt felvételekből; a lírai dalok és az instrumentális számok is külön listán kaptak helyet.

Ebből a füzetből tudom, hogy kedvenc zenekaraim rangsorát 1985. június 20-án a Judas Priest vezette a Uriah Heep és a Rainbow előtt. A Metallica akkor még csupán a 15. volt, olyanok is megelőzték, mint a U2, a Tokyo Blade vagy a progresszív rockot játszó Eloy. Az év együttese nálam abban az évben a Scorpions lett, a hangszeres kategóriák legjobbjai pedig Ronnie James Dio, Ritchie Blackmore, Steve Harris, Herman Rarebell és Ken Hensley.

Az együtteseket és a dalokat minden lehetséges szempont szerint csoportosítottam és rangsoroltam, kedvenc muzsikusaimból szupergroup-okat állítottam össze. Körülbelül tucatnyi zenei rádióműsor forgatókönyvét írtam meg, amelyek a bennük elhangzó számok felvezető és átkötő szövegeit tartalmazták. Együtteseket találtam ki, megírtam a történetüket, komplett diszkográfiákat hoztam létre ki lemez- és számcímekkel, logót terveztem nekik, fiktív interjút készítettem a tagokkal, filmforgatókönyvet írtam, amelyben ők voltak a főszereplők. Sőt még egy heavy metal társasjátékot is megalkottam.

(folytatom)

A szerző: Coly517 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*