Trouble: Manic Frustration (1992)

Ha a hányattatott sorsú, elismerésben soha nem vagy alig részesülő zenekarokról készítenénk egy listát, akkor a chicagói Trouble mindenképpen „előkelő” helyet foglalna el rajta. Nonszensz és röhej, hogy ez a zseniális banda a kultikus státusznál többre sohasem vitte, holott egyfelől a doom metal alapítóiról van szó, másrészt olyan zenészek vallják őket kedvenceiknek, mint például James Hetfield, Phil Anselmo vagy a teljes New Orleans-i színtér muzsikusai, Kirk Windsteintől kezdve jelenlegi énekesükön, Kyle Thomas-on (ex-Exhorder, Alabama Thunderpussy) és Todd „Sexy T” Strange-en keresztül Jimmy Bowerig bezárólag.

Az együttest 1978-ban, iskolai évei alatt, egyetlen gitáros/énekesként alapította Rick Wartell, akihez Mike DiPrima basszusgitáros, valamint Mike Slopecki dobos csatlakozott, és még ugyanebben az évben adták első koncertjüket hazai pályán, a Gordon Technikai Intézményben. Ezt követően sok említésre méltó dolog nem történt velük, majd miután 1981-ben hirdetést adtak fel az Illinois Entertainerben, Wartell átalakította a felállást: Bruce Franklin gitáros és Eric Wagner énekes érkeztek a zenekarba, hamarosan pedig a ritmusszekció is megváltozott, amikor Jeff „Oly” Olson dobos és Tim Ian Brown basszusgitáros szálltak be a csapatba.

Nemcsak a doom, hanem (a Zoetrope-pal egyetemben) a chicagói metal színtér előfutárai is voltak, akiknek hatására a szeles városban gombamódra kezdtek el szaporodni a metal bandák, elég csak a Witchslayer, a War Cry, a Master/Death Strike, a Terminal Death, a Mayhem Inc., a Sindrome, a Devastation vagy a Thrust nevét említeni. A zenekar az elkövetkező éveket stílusának, hangzásának csiszolásával, tökéletesítésével töltötte, inspirációt pedig a Black Sabbath-tól, a Judas Priest-től, az Angel Witch-től, a Lucifer’s Friend-től, a Deep Purple-től, az UFO-tól, a Uriah Heep-től, valamint a N.W.O.B.H.M. zászlóvivőitől merített.

Két demót vettek fel (1980, 1982), amelyek után Tim Brownt a Witchslayer-ből ismert Sean McAllister váltotta, így a harmadik, 1983-ban készített demón már ő játszott. A Trouble intenzíven, aktívan, lelkesen vetette bele magát Chicago klubéletébe, olyan legendás helyszíneken adtak bulikat, mint a The Thirsty Whale, a Haymakers és a The Rusty Nail. Fordulópontot az 1983. február 5-én, az aurorai Deaf Clubban rendezett koncertjük jelentett, ugyanis ezt a fellépést rögzítették, ami aztán komoly sikert aratott a kazettacserélgetős undergroundban. A felvétel a Metal Blade főnökéhez, Brian Slagelhez is eljutott, aki helyet biztosított a Trouble-nek a Metal Massacre sorozat negyedik részén, valamint szerződtette a bandát kiadójához. (Érdekesség, hogy ezen a kompiláción a Trouble-on kívül még négy chicagói csapat képviseltette magát: a Zoetrope, a Witchslayer, a War Cry és a Thrust).

1984 februárjában mutatkoztak be Trouble című (később, a negyedik album megjelenése után Psalm 9-re átkeresztel) lemezükkel, minden idők egyik legkiválóbb doom mesterművével. Ám hiába volt tele a roppant súlyos, de dallamos anyag hatalmas nótákkal (The Tempter, Assassin, Bastards Will Pay), egyrészt a thrash erőteljes térhódítása, másrészt a Metal Blade elbaltázott üzletpolitikája és promóciós tevékenysége miatt a korong nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a benne rejlő potenciált nem sikerült kiaknázni. Vallásos, nyíltan a Biblia által inspirált szövegeik miatt a kiadó – Brian Slagel ötletétől vezérelve, a black metalt ellenpontozandó – a „white metal” címkét aggatta a Trouble-ra, amitől a csapat kiakadt, mint a kakukkos óra. „Katolikusként neveltek fel, de emlékezned kell, hogy a ’80-as évek elején a metal alapvetően sátánista jellegű volt, én viszont nem voltam oda azért a hangulatért. Úgy gondolom, hogy a Metal Blade ravasz akart lenni, ha minden sátánista zenét black metalnak neveztek, okoskodott, miért ne hívjanak bennünket white metalnak?”, ami egy rakás szar” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban Eric Wagner.

Elődjéhez hasonló sorsra jutott a következő, szintén klasszikus, az 1985 márciusában megjelent The Skull című album is (amely olyan dalokat tartalmazott, mint a Pray for the Dead, Fear No Evil, Wickedness of Man dalokat tartalmazó). Ezt követően, részben emiatt megbomlott a csapat egysége. Eric Wagner drogproblémái rengeteget ártottak a zenekarnak, megnövekedett a bandán belüli feszültség, amely végül Sean McAllister és Jeff Olson kilépéséhez vezetett (utóbbi a bostoni Berklee Egyetemen megkezdett tanulmányait akarta folytatni, bár azt is pletykálták, hogy a dobos végül prédikátor lett), így az új ritmusszekció Ron Holzner basszusgitárossal, illetve Dennis Lesh dobossal alakult ki.

Az 1987. július 15-én piacra dobott, az előző két koronghoz képest morózusabb, tüskésebb, lehangoltabb Run to the Light színvonala nem találkozott a rajongók ízlésével, az album egyértelmű csalódást okozott, így a Metal Blade lapátra tette a zenekart. (A lemez turnéján már Ted Kirkpatrick dobolt, majd ezt követően megalapította saját együttesét, a keresztény gyökerekből táplálkozó Tourniquet-et). Ezután a csapat csaknem két évre visszavonult, mely idő alatt több fontos változások is történt körülöttük. Először is, aláírtak Rick Rubin Def Americanjéhez, másodszor Barry Stern (R.I.P. – ex-Zoetrope) lett a dobosuk, harmadrészt új szerzeményeikkel pszichedelikus irányba indultak el.

Az 1990. február 13-án napvilágot látott Trouble (rajta olyan dalokkal, mint az At the End of My Daze, a Psychotic Reaction, a Black Shapes of Doom, vagy a R.I.P.) ereje teljében mutatta az együttest, valósággal újjászülettek. (Erre utal az s/t cím is, emiatt módosították később az első korong címét Psalm 9-re). Egy évig voltak úton, mielőtt 1991 derekán nekiálltak volna új művük elkészítésének. Három helyszínen zajlottak ezúttal a felvételek, amelyek során óriási formában volt a Trouble. A Manic Frustration tulajdonképpen az előző anyag folytatásaként is értelmezhető, szerintem Eric Wagneréknek sem lenne ellenvetésük ezen állítás(om) hallatán.

Ahogy a Come Touch the Sky-jal (Holzner dörgő basszusfutamai válaszolnak a gitárosok gyilkos riffjeire, a dal közepén felbukkanó szóló a mai napig öl), a ’Scuse Me-vel (recsegő, ropogó gitárokkal indul, úgy tűnik, mintha egy elrontott demó vagy próbatermi felvétel szólna) és a gyorsabb, zakatolós riffekre épülő The Sleeper-rel elindul a korong (szinte egymásból bontakoznak ki a szerzemények), azt az ökölvívásban technikai K.O.-nak hívják. Egyszerűen parádésak, a Trouble legjobb, legklasszikusabb nótáiról van szó. Megkockáztatom, valamelyest keményebb, agresszívebb, energikusabb ez az album, mint két évvel korábban megjelent elődje; a megklipesített Memory’s Garden az együttes legdurvább felvétele, Wartell és Frankin gitárjai szinte gyalulnak. A metalszakma legalulértékeltebb párosáról van szó, ezeknek a fickóknak simán ott a helyük a Denner/Shermann, a Tipton/Downing vagy a Hanneman (R.I.P.)/King duó mellett.

A fentebb említett pszichedelikus, elszállós vonalat az akusztikus hangszerekkel előadott Rain, illetve Breathe… képviselik. A Fear szimplán egy nyugodt, kimért tétel és ezen a lemezen található még a zseniális Hello Strawberry Skies, valamint a Mr. White című dal is. Eric Wagner hangja unikum, egyértelműen a Trouble védjegyének számított, amelyet nem feltétlenül fogad be elsőre (esetleg másodszorra, harmadszorra) a hallgató, de ha elegendő időt és türelmet fektet bele, akkor nem menekül előle, belegabalyodik, mint majom a házicérnába. Értelemszerűen a ritmusszekció is brillírozik, Ron Holzner vastag basszusfutamai, illetve Barry Stern feszes, pontos, húzós dobolása teszik tökéletessé ezt a kiadványt. Önmagáért beszél, hogy a hanghordozó annak idején majdnem 100 ezer példányban kelt el, de a kiadó ezzel a mennyiséggel sem volt elégedett, így két album és három évnyi együttműködés után a Trouble és a Def Jam útjai elváltak egymástól. Európában ezek után még lezavartak egy turnét a Cathedral, a Crowbar és a Napalm Death társaságában, az Államokban pedig a Panterának nyitottak (Phil Anselmó-ék kérték fel őket).

Az 1994-es One for the Road demót követően az 1995-ben megjelentetett, szintén káprázatos Plastic Green Head lett a hattyúdaluk, majd a zenekar – beleunva a szenvedésbe, kilátástalan helyzetükbe – átmenetileg szüneteltette tevékenységét. Hivatalosan soha nem oszlottak fel. A tagok a ’90-es évek második felében, illetve az ezredforduló után több zenekarban is részt vettek (Wet Animal, Supershine, LID), az újabb, Eric Wagnerrel történő összeborulásra viszont egészen 2007-ig kellett várni: ebben az esztendőben adták ki a Simple Mind Conditiont.

Ez a kooperáció sem tartott azonban sokáig: az énekes helyét az ex-Warrior Soul frontember Kory Klarke, majd 2012-től Kyle Thomas (ex-Exhorder, Penalty, Alabama Thunderpussy) vette át, aki 1997-2000 között már állt a csapat élén. Vele készült a négy évvel ezelőtt megjelent The Distortion Field, ami fantasztikusan sikerült. Szórványosan ugyan koncertezgetnek, de sajnos nem mutatnak túl nagy aktivitást. Csak reménykedni tudok benne, hogy hamarosan megtörik a csendet, és egy újabb mesterművel rukkolnak elő.

A szerző: Dávid László513 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*