Nasty Savage: Indulgence (1987)

A floridai metal színtér a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a death metal bandákról vált híressé, azonban az ő megjelenésük előtt is dolgoztak már a keményebb műfajt művelő zenekarok a térségben. Noha ezen csapatoknak semmi közük nem volt a death metalhoz, kvázi megágyaztak a death metal hordáknak, megnyitották előttük a kapukat. Kikről is van szó? Például a Savatage-ről, a Powersurge-ről vagy a Nasty Savage-ről.

Utóbbi együttest 1983-ban, Brandonban alapították meg Ben Meyer és Dave Austin gitárosok, Curtis Beeson dobos, „Nasty” Ronnie Galetti énekes és Frederick Dregischan basszusgitáros. (Eredetileg Nightmare-ként kezdték pályafutásukat.) A zenekar 1984-es Wage of Mayhem című demójával és eszement koncertjeivel (a pankráció világából érkezett Ron Galetti televíziókészülékeket zúzott szét a színpadon) irányította magára a metalosok figyelmét. A csapat komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy muzsikája, amennyire csak lehet, különleges legyen. Nemcsak a demó (elméletileg 1984-ben megjelentettek egy Raw Mayhem című demót is) és a show-k, hanem a World Metal gondozásában napvilágot látott Iron Tyrants (rajta az Unchained Angel-lel – 1984) és a Metal Massacre VI (az XXX szerepelt rajta – 1985) válogatások is segítettek a zenekar népszerűsítésében, és ezek eredményezték végül a Metal Blade-del köttetett szerződést is.

Bemutatkozó anyaguk, a ’85-ös Nasty Savage egy nagyon jól sikerült alkotás volt, de a két évvel későbbi Indulgence (február 1.) még jobb, sőt, egyenesen a legjobb, legklasszikusabb albumuk lett. Keményebbek, összetettebbek lettek a nóták az első albumhoz viszonyítva, a virtuozitás, a technikás megközelítés teljes pompájában tündököl az anyagon, ha úgy tetszik, szigorodott a Nasty Savage. Az első korongot felbőgőző Fred Dregischan helyét a magyar származású Dezső István Bartha vette át, akinek komoly szerepe volt abban, hogy a zenekar egy komplexebb irány felé forduljon. (Megjegyzem, a bandának mindig pechje volt a basszusgitárosokkal, mindegyik kiadványukon más kezelte a négyhúros hangszert, ráadásul 1988-ban, az Abstract Reality-n játszó Chris Moorhouse halálos közúti balesetet szenvedett).

Kezdem azzal, hogy ők nyitották meg a kaput a Morrisound stúdióhoz a death metal bandáknak. Kevesen tudják, de a Nasty Savage korong volt az első album, amelyet a Morrisoundban rögzítettek, és az Indulgence-t is itt vették fel. A Jim Morris segítségével rögzített anyag vastagon, pengeélesen, töményen, súlyosan szól, minden hangszer tisztán kivehető, a basszusgitár sem tűnt el a süllyesztőben. Folytatom azzal, hogy minden idők legalulértékeltebb zenészeinek nevéhez fűződik a lemez, hiszen sem a Curtis Beeson dobos/Dezső István Bartha basszusgitáros alkotta ritmusszekció, sem a Ben Meyer/Dave Austin gitáros duó nem kapta meg sohasem az őket teljes joggal megérdemlő elismerést. Teljesítményük a „Pazar” és a „fantasztikus” jelzőknél kevesebbel nem illethető. A csapat központi figurája „Nasty” Ronnie Galetti énekes volt, az egyik legszuggesztívebb frontember, akit valaha a hátán hordott a Föld és a metal szakma. Magasai, falsettói, sikolyai King Diamond-ra emlékeztetnek, ugyanakkor olyan mélyre nem tudott lemenni, mint a Gyémánt Király.

Kőkeményen, súlyosan nyitja a lemezt a Stabbed in the Back, amely egyből prezentálja a fentebb taglalt, a debütáló koronghoz képest bekövetkezett változásokat. Miután a Slayer és a Dark Angel 1986-ban a maximumot hozta ki a thrash metalból, magyarán náluk gyorsabban, brutálisabban, kíméletlenebbül, súlyosabban már nem lehetett ezt a muzsikát tálalni (maximum kopírozni, másolókból pedig akadt bőven), a thrash bandák rá lettek kényszerítve, hogy új utat, irányt találjanak ki/fel maguknak. Ha úgy vesszük, ennek két következménye lett: az egyik a dallamos, technikás Bay Area-i thrash, a másik pedig az elvont, progresszív hatásokat is felvonultató techno thrash. Ez utóbbinak az egyik alapköve az Indulgence.

Pazarul kidolgozott riffek, szólók, agyafúrt, ravasz, rétegzett ritmusképletek és egy, a stílusban addig szokatlan, furcsa hang jellemzi a nyitótételt, illetve az összes többit. Bizarr hangulattal, dallamokkal, váltásokkal átszőtt nóták szerepelnek a lemezen (Divination, Indulgence, Incursion Dementia, Distorted Fanatic), az ember pedig csak ámul és bámul, hogy miket muzsikálnak össze ezek a zenészek. A Metal Massacre VI. és a demóról is ismert, talán legnépszerűbb Nasty Savage-dal, az XXX erre az albumra került fel. A felvételek mindvégig középtempóban menetelnek, gyors tekerés, reszelés még csak mutatóban sincs; talán az Inferno nevezhető a lemez leggyorsabb dalának. A Hypnotic Trance, címéhez hűen hipnotikus révületet áraszt, a záró, szimplán ?-re keresztelt darab pedig egy instrumentális felvétel.

Hallható, hogy a progresszív rock komoly hatással volt a muzsikusokra, azonban ügyeltek arra, hogy a gyakori váltások, összetett témák ne zavarják meg a hallgatót, a dallamok segítséget, kapaszkodót jelentenek a szerzemények befogadásában. Domináns szerep jut a basszusgitárnak, Dezső István Bartha progresszív, jazzes hatású, dohogó futamai fenomenálisak; ráadásul a dalszerzésből is kivette a részét, az Inferno és a ? is az ő nevéhez fűződik, előbbit teljes egészében, utóbbit pedig Curtis Beeson-nal és Dave Austin-nal jegyezte. Meggyőződésem, hogy annak idején ez a korong nem ment el észrevétlenül Jeff Waters mellett, rengeteget tanult, tanulhatott az Annihilator ettől a zenekartól és mestermunkától. Nevetséges, de igaz: Dezső István Bartha édesapja fenyegetése következtében rákényszerült, hogy elhagyja a bandát, különben nem kapott volna semmit a családi örökségből.

1988-ban az Abstract Reality EP következett, amelyet követően a csapat Európa-turnéra indult az Exumer és az Atomkraft társaságában (ez volt a European Blitzkrieg körút); és ugyan underground szinten sok rajongójuk volt, kultikus státuszt vívtak ki maguknak, az EP megjelenése után a Metal Blade mégis ejtette őket, ami (és Chris Moorhouse halála) tulajdonképpen félbetörte a csapat karrierjét. A Rotten Records által kiadott, Richard Bateman bőgőssel készült Penetration Point (1989) a zenekar hattyúdalát jelentette, a kiadó képtelen volt azt a segítséget, reklámot és promóciót biztosítani a lemeznek, mint a Metal Blade.

’90 körül a banda fel is oszlott, a zenészek azonban nem szakítottak teljesen a muzsikálással, hiszen Curtis Beeson a Fester-ben, a Havoc Mass-ben, illetve nem olyan régen a Denial Fiend-ben volt érdekelt; Ben Meyer kisegített az Acheron-ban, de az ő nevéhez fűződött a Gardy-Loo! és a Lowbrow is (napjainkban akusztikus gitárral lép fel). Ronnie Galetti az Infernal-t hozta létre; egyedül Dave Austin „vonta ki magát a forgalomból” egy kis időre (manapság a Blood Divisions projektben érdekelt).

Miután 1998-ban adtak egy pár koncertet, 2002-ben újjáalakultak, mégpedig a Penetration Point-ot összehozó felállásban (Galetti–Meyer–Austin–Beeson–Bateman). 2003-ban megjelentették a Cleveland ’87 koncertanyagot és a Wage of Mayhem EP-t, 2004-ben pedig egy kitűnő visszatérő koronggal, a Psycho Psycho-val rukkoltak elő. Sajnos folytatás már nem követte ezt az anyagot, 2012 májusában, Ybor City-ben a banda utolsó koncertjét adta. Egy alulértékelt zenekar kitűnő alkotása az Indulgence, amelyet minden metalosnak ismernie kell. Hail Nasty Savage!

A szerző: Dávid László630 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*