Doomed: Wrath Monolith (2015)

Kezdésnek egy kis matek: ha adva van egy zeneszerző, plusz egy szövegíró, plusz egy énekes, plusz egy gitáros, plusz egy basszusgitáros, plusz egy dobos, plusz egy hangmérnök, plusz egy producer, az összesen hány ember? Elárulom: egy, és Pierre Laubénak hívják. Ez talán valami paradoxon? Nem. Ez Laube zenei matekja. Ugyanis amikor Laube magába integrálja a fenti személyeket, egy Doomed nevű „zenekarrá” változik, és nemcsak hogy a modern világ technikai lehetőségeit kihasználva képes egymaga egy zenekar minden tagját megszemélyesíteni, hanem még ötletesség és eredetiség tekintetében is bátran felveszi a versenyt másik négy-öt emberrel.

A Doomed egy igazi „one man army”, Laube egyszemélyes doom hadserege. Nem vesződik egy zenekar megszervezésével és működtetésével, nem köt kompromisszumot zenésztársakkal és kiadókkal, azt a zenét játssza, amit szeret és úgy, ahogy ő akarja. Ez a zene pedig – surprise! surprise! – doom. Ki hitte volna? Doomed néven Laube tavaly már az ötödik nagylemezét jelentette meg, és hogy teljes legyen a kép, még a lemezborítókat is ő maga készíti el minden albumához.

Pierre Laube

De mit várhatunk egy ilyen alacsony költségvetésű, home-made zenétől? Jelen esetben a legjobbakat. Ha valaki nem tudná, hogy egyetlen ember áll a Wrath Monolith mögött, és nem olvasná el meghallgatás előtt ezt az ismertetőt, soha ki nem találná.

A Paradoxon című számmal indítja a Wrath Monolith címmel ellátott, és a Doomed-életműben negyedikként jegyzett albumát, és már pár perc elteltével is megbizonyosodhatunk afelől, hogy ez a zene bizony doom. Sőt, doomed! Laube már ebben a nyitótételben felvázolja azokat a kontúrokat, amelyek a Doomed zenéjének főbb motívumait kirajzolják. Nem szélsebes vázlat ez, hanem lassú mozdulatokkal, vastag, határozott vonalakkal bevésett metszet. Nem a klasszikus doom-örökség Candlemass szellemével átitatott képére festi a sajátját, hanem a másik végletből, a brutális, csontokat morzsoló death metal felől közelít, doom zenévé lassítja azt, ugyanakkor meg is tartja annak lényegét; ennek megfelelően a lassú, bólogatós részeket rendre megtörik a pusztító energia-kitörések.

A Paradoxon azonban még csak egy hosszúra nyúlt, az alapokat lefektető bevezetés az utána következőkhöz. Teljes pompájában még csak ezután mutatja meg magát Laube/Doomed. Egy tétel sem múlik el nyomtalanul, mindben ott van egy-két olyan apró ötlet vagy dallam, amely folyamatosan az átlag fölé emeli az amúgy első megközelítésben a középszerűség hullámain hömpölygő death-doom combót, de unalomba sosem fullad a projekt, mindig felkapjuk a fejünket, hogy nahát, ez milyen jó, ezt hogy odatette!

Talán ez a jó zenék legfőbb ismérve. Amikor ellenállhatatlan késztetést érzünk rá, hogy visszamenjünk az elejére, hogy újra meghallgassuk az egészet, mert elsőre annyi emlékezetes pillanat tűnt tova, amelyek máris hiányoznak, és hogy mindezeket nem hagyhatjuk elveszni, ezért jó lesz újra belemerülni, jó lesz újra felfedezni. Pont ilyen ez a lemez. Nehéz megunni, nehéz tőle elszakadni. Lassan építkezik, de sohasem untat, váratlan és eredeti megoldásokkal teli tételek következnek a Paradoxon után.

Our Ruin Silhouettes, Euphoria’s End, The Thriumph-Spit, Looking Back, I’m Climbing. Egytől egyig Laube zenei kreativitásának és elkötelezettségének bizonyítékai. Félreértés ne essék, Laube senki előtt nem kívánja fitogtatni hangszeres tudását, azt lehet mondani, hogy átlagosan uralja az instrumentumokat, tudja, amit ehhez a zenéhez tudni kell, de semmi több, senki nem fog tőle zeneórákat venni. Itt nem ezen van a hangsúly. Az eredetiség és az önazonos zenei megfogalmazás a lényeg. Ezekből pedig Laube jelesre vizsgázik.

A Doomed zenéje szikár, morózus, nyersen fogalmaz; ugyanakkor át van szőve érzelmekkel. Egyrészt ősi és elementáris, másrészt modern, mondhatni, progresszív. A doom zenei színtér egyre szélesedő óceánjában haragos masszívumként terpeszkedik ez a lemez, és állni fogja a múló idő erózióját, megkerülni nem érdemes, meg kell közelíteni a partjait, és átvágni magunkat rajta; még az is lehet hogy otthonra találunk a szirtjein.

A felvezetőben említett matekpéldának a végeredménye tehát: Pierre Laube plusz a Wrath Monolith egyenlő 5 pont.

A szerző: Bársony Péter17 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*