A Nap helyén fekete lyuk

Éppen az amszterdami Schipol repülőtér vasútállomásának peronján vártunk a Hágába tartó vonatra. Félig rajta ültem a helyi Metropol újság egyik példányán; kíváncsiságból kézbe vettem, kettőt lapoztam, és akkor teljes erőből arcon csapott a mindössze hárombetűs cím – „R. I. P.” – és egy arckép, amelyeknek így együtt még sokáig egyetlen újságoldalon sem lett volna szabad szerepelniük.

Hollandiai utazásunk 8 napja alatt szándékosan távol kívántam tartani magam az otthon és a nagyvilág híreitől. Nem mentem fel a netre és a telefonom is szinte végig ki volt kapcsolva; azt gondolom, ez az igazi szabadság, a teljes elszakadás a napi rutintól. Erre tessék, elég egyetlen „rossz mozdulat”, és a valóság máris durván behatol ebbe az időleges menedékbe.

„Chris Cornell, de leadzanger van rockbands Soundgarden en Audioslave, is plotseling overleden” – olvastam a hír első mondatát hollandul, amiből inkább csak sejtettem, mint értettem, hogy egyik kedvenc énekesem nincs már az élők sorában.

„Candle’s burning yesterday
Somebody’s best friend died
And I’ve been caught in a mind riot…”

A Soundgarden a ’90-es évek elején

Nem sokkal később utánanéztem, és megtudtam, hogy csapata detroiti koncertjét követően felakasztotta magát a hotelszobájában. Voltak előjelek? Állítólag még a felesége is értetlenül áll a történtek előtt, habár az már most is tudható, hogy Cornell egy Atival nevű nyugtató-szorongásoldó gyógyszert szedett, amelynek lehetséges mellékhatásai között az öngyilkosságra való hajlam is ott található.

Ha lehetséges kiváltó okokat keresek, elsőként a Superunknown album nem várt sikere jut eszembe, ami egy olyan – mainstream – irányba lökte az együttes szekerét, amelyet lehet, hogy ők maguk sem szerettek volna. Talán nem véletlen, hogy egy lemezzel később fel is oszlott a csapat.

A következő két fejezet Chris életében az Audioslave, majd pedig a szólókarrier volt. Mindkét projekt olyan intellektuális muzsikát adott a világnak, amelyre viszont a megérdemeltnél sokkal szűkebb réteg volt nyitott. Ezért is lehetett, hogy előbbi csapat lendületéből is csupán három albumra futotta.

Végül a legutóbbi Soundgarden-album, a King Animal relatív sikertelenségét említeném: örültünk a csapat újjáalakulásának, ám a visszatérő album messze nem szólt akkorát, amekkorát kellett vagy amekkorát szólhatott volna. Az anyag, úgy gondolom, nem tudott megfelelni a felfokozott elvárásoknak, nem lett belőle sem egy újabb Badmotorfinger, sem egy újabb Superunknown, utána pedig még kevésbé látszott, merre kellene továbbindulnia az egykor szebb napokat látott zenekarnak.

Azon az április 17-i, detroiti estén talán maga Cornell sem tudta, mit fog tenni egy órával a fellépést követően. A zenésztársaknak és a közönség tagjainak is megdöbbentő lehet visszagondolni arra, mi volt az utolsó dal, az utolsó mondat, amelyet Christől a színpadon hallhattak. Az utolsó nóta egyébként a ráadásblokkot záró Slaves & Bulldozers volt, amelybe – talán éppen Chris kívánságára – a Led Zeppelin In My Time of Dying című dalának refrénjét is beleillesztették. Innen nézve viszont hátborzongatónak és nagyon is tudatosnak tűnik, amit az énekes tett.

Álltam a holland főváros felé száguldó vonaton, és Cornell legnagyobb sikere (legtöbbeket elérő dala), a You Know My Name szólt a fejemben. Óriási megtiszteltetés lehet egy James Bond-film főcímdalát elénekelni. Lehet, hogy aki megjárta az igazán magas csúcsokat, fél, hogy nem tudja megismételni a korábbi sikereket?

Az új évezred Soundgarden-je

Nagyon szerettem Chris egyedi hangját. Pályafutásának csúcsalbuma számomra a Badmotorfinger, csúcsnótája – a már említett film-betétdal mellett – az Audioslave-től a Like a Stone. 1992-ben láttam őt először (és utoljára) élőben, akkor a Guns N’ Roses előtt léptek fel a Népstadionban. A 2000-es évek elején úgy volt, hogy a Szigeten is láthatjuk őt szólóban, és már csak a fesztivál ideje alatt derült ki, hogy koncertjére valamilyen meg nem nevezett ok miatt mégsem kerül sor. Pedig akkor, mint újságíró, személyesen is találkozhattam volna vele…

Azóta pedig folyamatosan „küldtem a hívójeleket az éterbe”, amelyek sikeres célba érését egy újabb magyarországi Soundgarden-koncert jelenthette volna. Hát, ez már nem fog összejönni…

Say hello to heaven, Chris! Köszönj be a mennyországba, aztán foglald el helyed a grunge nagyjai, Kurt Cobain, Layne Staley és Scott Weiland, az önmaguk ellen vétkezők asztalánál! Hiányozni fogsz, hiányozni fognak az újabb dalaid, a hangod, a személyes varázsod. Nyugodj békében!

Emlékezésként szóljanak az egykori pályatárs és barát, Andy Wood emlékére írt, zseniálisan szomorú Temple of the Dog album dalai!

A Nap helyén fekete lyuk, az énekes után döbbent, néma csönd…

A szerző: Coly583 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*