Virulent Depravity: Fruit of the Poisoned Tree (2017)

Minden muzsikára (és úgy en bloc az életben mindenre) ráhúzható az a kitétel, hogy előnyei ugyanúgy vannak, mint hátrányai. Amennyiben ezt az állítást kizárólag a zenére és ezen belül is a heavy metalra vonatkoztatjuk, azon a véleményen vagyok, hogy ez az eszmefuttatás a komplex, technikás death metalra hatványozottan igaz.

Mindenképpen a stílus hátrányai közé tartozik, amikor a zenészek kizárólag a témahalmozásra, a magamutogató, technikai bemutatókra helyezik a hangsúlyt, az előnyei közé pedig az sorolandó, amikor megjegyezhető témákkal, dallamokkal, állkapocs-ejtő megoldásokkal találkozunk. Értelemszerűen nem azonnal befogadható, kommersz hallgatnivalóról van szó, nem is ez a zenekarok célja a műfajjal.

A Nashville-ből (Tennessee állam) indult Virulent Depravity egy fiatal, újonnan alakult társaság. Duóról van szó, a magot Malcolm Pugh gitáros (ezen kívül még más formációkban is részt vett, vesz), illetve Colin Butler gitáros/basszusgitáros/énekes alkotja, Kevin Paradis dobos csak session jelleggel segíti őket. 2015-ben alakultak, a Fruit of the Poisoned Tree pedig a bemutatkozó alkotásuk. Hatásaik között olyan csapatokat említenek meg, mint a Morbid Angel, a Cryptopsy, az Origin vagy a Spawn of Possession, és ebből a felhozatalból már abszolút nyilvánvalóvá válik az amerikaiak által kínált zene. Jó előre jelzem: aki veszi a bátorságot, hogy megismerje, meghallgassa a lemezt, rengeteg idejébe fog kerülni (mint nekem), de ha elkapja a gépszíj (mint engem), nem fog az albummal betelni, nem tud róla leszállni, folyamatos késztetést érez arra, hogy újra és újra meghallgassa (mint én).

Elképesztő, amit ezek a srácok összezenélnek ezen a korongon, nagyon résen kell lennie a hallgatónak, hogy el ne veszítse menetközben a fonalat. Tíz nótájukat valamivel kevesebb, mint 52 percben vezetik elő, tehát az időtartam teljesen ideális. Rögtön az elején elárulom: nem nyújtják a témákat, mint a rétestésztát, három és fél – nyolc perc között mozog a tételek játékideje. Rengeteg váltással tarkított death/grind zenéjük őrületes technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor a dallamok, az egyéb zenei elemek beépítése révén egyrészt változatossá, másrészt befogadhatóvá teszik (próbálják tenni) az anyagot.

Ennek véghezvitelében rengeteg vendégzenész működik közre a korongon, például az ex-Scholomance-es Jimmy Pitts billentyűkkel színesíti a Desecrating Eden-t és a Crushed by Futuristic Filth-et (ehhez a dalhoz Nathan „Sounds” Bounds latin énekkel járul hozzá) illetve több gitáros, mint Marc Hawkins a Serpentine Messiah-ban, Nick Padovani a Bad Drug-ban, Craig Peters az Only Human-ben, illetve Elijah Whitehead a Mechanized Defilement-ben játszik egy-egy szólót. Feltétlenül meg kell említenem és ki kell emelnem a Spineless Obedience jazzes végződését, a Beyond the Point of No Return elszállós középrészét, illetve az Only Human andalító kezdését. Dallamoknak sincsenek híján, amelyek segítenek a mű könnyebben történő befogadásában, feldolgozásában. A hangzás durva, tömény és brutális, ugyanakkor nem aránytalan, minden hangszer tisztán, kivehetően hallatszik.

Vállalom a következményeket, és kijelentem, hogy ez az album köröket ver az új Immolation-re, sőt, továbbmegyek: műfajában idén ezt az anyagot kurva nehéz lesz lefőzni, túlszárnyalni. Év végi listámon mindenképpen az első ötben végez majd, de az sem lenne meglepetés, ha az év lemezét hallottam volna.

About Dávid László644 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*