Viking: No Child Left Behind (2015)

A Los Angeles-i Viking klasszikus példája a későn érkezett és feltűnt thrash/speed zenekaroknak. (1985-ben Tracer-ként alakultak, ugyanebben az évben felvettek egy demót Spiderrel a mikrofon mögött, majd átmenetileg/ideiglenesen feloszlottak, mert nem találtak megfelelő énekest, és miután Brett Eriksennel kezdtek próbálni, Ron Eriksen pedig átvette az éneket, nevüket 1986-ban Vikingre változtatva folytatták pályafutásukat). Egy demót (1986) követően, 1988-ban debütáltak a Do or Die lemezzel (a Hellbound című nótával szerepeltek a Metal Massacre Vol. VIII válogatáson, a Warlord pedig a The Best of Metal Blade Vol. 3-ra került fel), addigra azonban a thrash metalból már mindent kiaknáztak, amit ki lehetett aknázni, így a korai Slayer és Dark Angel szellemében íródott dalokat tartalmazó anyag nem keltett különösebben nagy feltűnést. Gyilkos, intenzív, könyörtelen volt a korong, szó se róla, de a gyér hangzás sokat rontott az összképen.

Második nekifutásra (Man of Straw, 1989) már egy sokkal érettebb, kidolgozottabb, kevésbé brutális (hogy azt ne mondjam, komolyabb) kiadvánnyal jelentkeztek, amelyen komplexebb lett a hangszerelés, jócskán visszavettek az agresszivitásból, rengeteget fejlődtek és a dallamoknak is teret engedtek; ez utóbbi állítást a Pat Benatar-feldolgozás, a Hell Is for Children támasztja alá.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy még mielőtt befejezték volna a Man of Strawt, Ron Eriksen (alias Ronny Devious, Ron Daniel) gitáros/énekes megtért, több szöveget is kereszténybarát szellemben írt át a lemezen (a The Trial kivételével), míg Matt Jordan dobos a felvételek után követte a példáját.

Akkoriban egy harmadik albumon is nekiálltak dolgozni, ebből azonban semmi nem lett, mert 1990-ben feloszlottak, amelynek az volt az oka, hogy Ron és Matt új hitükből kifolyólag nem akartak turnézni. Brett Eriksen gitáros (aki nem testvére Ronnak, kizárólag kereskedelmi szempontból, marketingfogásként használta az Eriksen nevet) beszállt Jim Durkin helyére a Dark Angelbe, a többiek pedig – tudomásom szerint – felhagytak a zenéléssel. (Ron 1991-ben megalapította Calvary Chapelt, ahol lelkipásztorként dolgozik).

Szinte a semmiből, fű alatt tértek vissza 2011-ben, és adták ki tavalyelőtt ezt az alkotást. Többszöri meghallgatás után is azon a véleményen vagyok, hogy nem feltétlenül volt rá szükség, mivel semmi újat sem mutat fel a korong, amolyan „egy a sok közül” jellegű produktum. Ugyanakkor ravasz az anyag, amolyan „jóra hallgatható” mű. Jelen tagságot az ős (klasszikus) felállásból Ron Eriksen gitáros/énekes, illetve Matt Jordan dobos képviseli (noha a korongon Gene Hoglan üti a bőröket), a másodgitáros szerepét Justin Zych tölti be, a basszusgitárt pedig Mike Gonzalez (Dark Angel) kezeli.

Sem a hozzáállásuk, sem a stílusuk nem változott az évek folyamán, csupán a modern, korszerű hangzás idézi a mai időket. Rögtön kezdem az egyik negatívummal, ami nem más, mint Gene Hoglan játéka. Az ezen az albumon nyújtott teljesítménye nem feltétlenül vonul be karrierje legszebb pillanatai közé; szerintem nem tudott (nem hagyták/nem engedték) annyira kibontakozni, mint a Dark Angel, a Death vagy Strapping Young Lad soraiban. (Hozzáteszem, a Viking sohasem a technikás villogásról szólt). Hátrányként rovom fel azt is, hogy rengeteg a szaggatott téma, nehezen adja meg magát a lemez, igaz, többszöri meghallgatás után meghálálja a beleinvesztált időt és energiát.

Most pedig jöjjenek a pozitívumok! A csaknem 51 perces lemez (eddigi leghosszabb kiadványuk) éppen úgy vonultat fel kimért, döngölős dalt (9:02 on Flight 182), mint zakatolós tempókra építkező (By the Brundlefly, A Thousand Reasons I Hate You), kapkodós témákkal felvértezett (Blood Eagle), illetve a klasszikus thrash szellemében fogant tételeket (Debt to Me, Eaten By a Bear, Wretched Old Mildred, Helen Behind the Door), tehát az első két albumnál sokkal változatosabb, technikásabb a No Left Child Behind. Érdekesség, hogy az utolsó, Burning From Within a Do Or Die albumról származik, annak egy változtatások nélküli, ugyanakkor újragondolt, mai verziója. Ron Daniel hangja semmit sem fakult az elmúlt években, itt-ott a régi időkre emlékeztető sikolyokat is hallat, a „többiek” pedig precízen adják a végeredményhez a saját részüket.

Összességében azt mondom, ha pontoznom kellene a produkciót, 7-esnél, 8-asnál rosszabbat nem adnék rá. Nem tudom, hogy mennyire gondolják komolyan a folytatást, esetleg csak egy egyszeri fellángolásról volt/van szó, végülis jól sült el a mutatvány. Mindig is a kultikus bandák szintjén voltak, és ezek (eme anyag) után is ott maradnak.

A szerző: Dávid László438 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*