Ráhallgató: Gojira, Mastodon, Trance

Gojira: From Mars to Sirius (2005)

Plecs javasolta, hogy menjek vissza az időben, és ássam bele magam jobban a francia csapat munkásságába. A Magma- lemezismertetőmhöz fűzött egyik kommentben pedig valaki ezt az albumot dicsőítette, így tettem vele egy (két) próbát.

Az anyag jóval inkább death metal, mint a zenekar legutóbbi alkotása. Alapvetően nem az én műfajom, hacsak nem párosul dallamos vokállal (is). Utóbbiból itt nem sokat kapunk, leszámítva a Where Dragons Dwell című nótát, amit valódi ének színesít. Ezen a lemezen is erős a Sepultura hatása, és némi Fear Factory-s beütést is érzek. Egyes helyeken kifejezetten tetszenek a gitárok: akárcsak a Magmán, itt is élvezetes hallani a hathúros hangjának időnkénti, sorvégi elvékonyodását, „kipöndörülését”. A kétlábdob is jól pörög, hangulatosak a szám-eleji hangulati effektek is, a Uniform című instrumentális tétel atmoszférája, a Flying Whales építkező struktúrája, vagy a From Mars lebegését követően a To Sirius darálása.

Összességében, a L’Enfant Sauvage-nél jobban bejön, nálam azonban még mindig a Magma nyerő Gojira-album.

Mastodon: Emperor of Sand (2017)

Lehet, hogy idővel ezt a lemezt tartják majd a Mastodon legnagyobb klasszikusának? – tettem fel a költői kérdést Tóth Zoli kollégámnak, aki lelkes híve a zenekar munkásságának, és aki néhány hónapja felkeltette az érdeklődésemet a Mastodon zenéje iránt. Történt mindez azután, hogy az első meghallgatást követően én is helyet szorítottam a lemeznek heti toplistámon.

Az Emperor of Sand rövid időn belül már a harmadik anyag, amit megismerek Brent Hinds-től és csapatától. Mivel az előző kettő finoman szólva nem vett le a lábamról, óvatosan közelítettem az új dalcsokorhoz, ám kellemes meglepetésben volt részem, a nóták ugyanis befogadhatók, már-már slágeresek. Hogy mindez a mainstream felé tett jókora lépés vagy organikus fejlődés eredménye, nem tudom. A csapat régi rajongói lehet, hogy múltja elárulásával vádolja majd a bandát, nekem viszont kifejezetten tetszik ez az irányváltás (ha egyáltalán történt ilyen). Egyik-másik dalban érzek némi Queens of the Stone Age-felhangot, eszembe jut róla az Audioslave intellektualitása, egyébként pedig egyszerűen jó zene, amely innen is és onnan is (de inkább onnan) hoz majd néhány százezer újabb rajongót a bandának.

Trance: The Loser Strikes Back (2017)

Több mint 20 év szünet után egy kellemesen dallamos muzsikával teli albumot, jó refrénekkel felvértezett számokat tett le az asztalra a veterán német csapat, amelynek a ’80-as évek közepén volt fénykorából már csupán a gitáros Markus Berger és a basszusgitáros Thomas Klein maradt hírmondónak.

Alapvetően tetszik, és csupán egyetlen bajom van az anyaggal, mégpedig az, hogy nosztalgiaalbum: egy kissé a tempó is komótos, a dalok struktúrája és hangulata pedig a három évtizeddel ezelőtti hőskorszakot idézi. Leginkább még a csaknem 11 perces Trust – Glory próbál lépést tartani a korral. A többi szám akár egy ’80-as évek végén született albumon is helyet kaphatott volna. Szerintem.

A szerző: Coly819 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*