„Nekünk akkor ez a zene volt a mindenünk”

Levélváltás Kovács Gergővel, Az egykori Barbed Wire gitáros-énekesével

A ’90-es évek elejének egyik legnépszerűbb hazai thrash metal zenekara a Kovács Gergő – ének, gitár, Vígh Dávid – gitár, Kovács Tamás – basszusgitár és Kovács Bence – dob felállású Barbed Wire volt. A csapat két demót is kiadott, számos koncerten aratott zajos sikert, ám a várt áttörés esetükben sem következett be. A feloszlást követően a kvartett egyik fele az Egyesült Államokban „ragadt”, a másik fele viszont a mai napig is zenél valamilyen formában. Van-e realitása egy esetleges újjáalakulásnak? – többek között ezt is megkérdeztem Kovács Gergőtől, a Barbed Wire volt frontemberétől.

Rattle Inc.: Gergő, mettől meddig létezett a Barbed Wire?

Kovács Gergő: Huh, borzasztó nehezet kérdezel: előfordult már, hogy a saját szülinapomról is megfeledkeztem, akkor erre hogyan emlékeznék? 🙂 Az első demónkat 1991-ben adtuk ki; azelőtt úgy másfél-két évvel alakulhattunk, és 1993-1994 környékén oszlottunk fel.

R. I.: Azt mindig is tudtuk, hogy a bandában hárman vagytok testvérek, de pontosan hogyan is néznek ki nálatok a viszonyok? Kik az ikertestvérek? Mekkora köztetek a korkülönbség, és hány évesek vagytok most?

K. G.: A bátyáim, Bence és Tomi az ikrek, és másfél évvel idősebbek nálam. Én 44 vagyok, ők 45 évesek múltak. Most nyáron lesznek 46!!! 🙂

R. I.: Zenétekkel a ’90-es évek első felében hoztátok lázba a keményebb műfajt szerető közönséget. Hogyan emlékszel arra az időszakra, a hazai thrash színtér akkori helyzetére?

K. G.: A legszebb éveim voltak. 🙂 Kis szarosokként még nem nagyon fogtuk fel, hogy az akkori magyar heavy metal underground egyik jeles képviselője vagyunk. A mi korosztályunk volt az, amelyik az „ősmetál” helyett a friscói új stílust tekintette etalonnak, sőt nem is nagyon tudott azonosulni a klasszikus metállal. Habár a közönségünk nagy része abból a kultúrából jött át, és ismert meg bennünket.

R. I.: Nekem úgy tűnt, hogy viszonylag gyakran, elég sok helyen felléptetek. Ezt ki intézte: ti, esetleg egy menedzser, vagy kerestek, hívtak benneteket?

K. G.: Ahogy emlékszem, az első koncertjeinknek igen pozitív visszhangja volt, és rövid időn belül sok helyre hívtak bennünket játszani. Lassan-lassan bekerültünk az akkori „elitbe”, és ha egy fesztiválról volt szó (akkor még egy egynapos, több-fellépős koncert jelentette a fesztivált) minket is invitáltak a Beyond, a Bedlam, a Neckrofight stb. zenekarok mellé, akik már jóval előttünk léteztek. Éppen amikor kezdtek feltorlódni az események, megkeresett bennünket Józsa Béla, aki több nívós zenekarnak volt a menedzsere, és ő kezdett nekünk koncerteket szervezni. Később a barátunk, Bicskey Levente vette át tőle ezt a feladatot.

R. I.: Voltak bevett fellépési lehetőségeitek, törzshelyeitek?

K. G.: A MAHART művházra emlékszem, ott többször is szuper koncertet nyomtunk, a Csepel művházban szintén, a kisebb klubkoncertjeink pedig a Tüzes Vízben voltak. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy-egy ilyen koncertre 700-800 ember is eljött, és iszonyú állat hangulat volt. Sosem felejtem el ezeket.

R. I.: Azt olvastam, hogy volt egy bécsi fellépésetek is. Az hogy jött össze?

K. G.: Ha jól emlékszem, azt is Józsa Béla intézte. Már nem emlékszem, pontosan hol léptünk fel, csak arra, hogy sosem játszottunk még olyan profi motyón, mint ott. 🙂 Nyilván senki nem ismert bennünket, de mivel mindig is angolul énekeltünk, így érdeklődve hallgatták a koncertünket, és utána sokan jöttek oda hozzánk gratulálni, mondván, hogy milyen fasza volt a koncert. 🙂

R. I.: Máshol is felléptetek külföldön?

K. G.: Nem emlékszem, hogy lett volna más.

R. I.: Vidékre mennyire jutottatok el?

K. G.: Oda viszonylag gyakran jártunk. Nagyon szerettük ezeket a koncerteket: beülni a kisbuszunkba, ismeretlen közegben lenni, látni a kiplakátolt koncertünket. Jó érzés volt.

Az a bizonyos Hetfield-féle gitár

R.I.: Igaz, hogy az egyik gitárodat korábban James Hetfield pengette?

K. G.: Igen. Még a ’90-es évek legelején jártunk kint Kaliforniában a bátyámékkal. Az addig összegyűjtött pénzemből mindenképpen akartam venni egy jó hangszert (addig csehszlovák Jantar gitáron verettem). Vettem is egy Kramert, ami le volt értékelve, de valahogy nem igazán kedveltem meg, és még az ott-tartózkodásunkkor elmentünk a San Francisco mellett található Oakland Guitar Centerbe. Több száz gitár lógott a falon. Az eladók nagyon segítőkészek voltak, holott mindössze 19-20 évesek lehettünk akkor. Megakadt a szemem egy Exploreren, ami akkoriban a metál-hangszerarzenál egyik klasszikus darabja volt (Hetfield mellett például az Overkill-es Bobby Gustafson is használta ezt a típust). Bevittem a vadiúj gitáromat, és megkérdeztem, hogy esetleg bevennék-e az Explorerért cserébe. (Csak a pontosság kedvéért: egy régi, picit kopott Ibanez Destroyer gitárról van szó, ami koppintása az eredeti Gibson Explorernek.)

Az eladók egy picit számolgattak, majd megkötöttük az alkut. Miközben a papírokat töltögettük, az eladó srác mondta, hogy mutat valamit. Kihozott egy hatalmas bolti adminisztrációs könyvet, amelyből kiderült, hogy az Explorer James Hetfieldé volt. 🙂 Bár nem ő hozta be, hanem Kirk (és itt megmutatta Hammett aláírását), de James használta. Mondanom sem kell, akkoriban azért még nem volt ekkora hype a Metallica körül. A metálosok körében már igen, hiszen rég kint volt a Master of Puppets, de globálisan nem. Én sem kerítettem nagy feneket a dolognak, nem kereteztettem be vagy ilyesmi, viszont azzal toltam végig a BW-korszakot. Körülbelül 10 évvel ezelőtt a Myspace-en Hetfieldnek is megírtam ezt a kis sztorit, és nagy meglepetésemre válaszolt, hogy igen, valószínűleg az övé lehetett a hangszer. 🙂 A gitár természetesen azóta is megvan, és ugyanúgy szól, mint anno.

R. I.: A két demótok (Demo ’91 – 1991, Immemorial – 1992) közül mai fejjel melyiket tartod a sikeresebbnek, illetve a maradandóbb alkotásnak?

K. G.: Az első volt a sikeresebb, de egyértelműen a második volt a zeneibb, kiforrottabb anyag. Talán akkoriban még túl korai is volt megjelentetni. Hamar elkezdtünk kísérletezni, új hangzásokat keresni, szaxofont belevinni a zenénkbe, és nem mint kiegészítő hangzást, hanem egész refréneket építettünk erre a tónusra. Természetesen a mai napig, ha bármelyik számunkat meghallom, libabőrös leszek tőle. Részben a nosztalgikus hangulat miatt, néha csak egy-egy riff hallatán újra feltörnek bennem a fantasztikus emlékek.

R. I.: Tudod esetleg, hogy mennyi fogyott annak idején ezekből az anyagokból?

K. G.: Fogalmam sincs. 🙂

R. I.: Milyen okok vezettek végül a feloszlásotokhoz?

K. G.: A mai napig nem tudom konkrétan megmondani. Szerintem több oka volt. Azt gondolom, nem nagyon tudtuk értékelni, amit akkor létrehoztunk. Olyan természetesnek tűnt a közeg. Fiatalok is voltunk, még előttünk állt az élet, az egyetemi évek, más is érdekelt bennünket (tanulás, Egyesült Államok stb.) és talán mindannyiunk, de leginkább a bátyáim motivációja szép lassan alábbhagyott, így a Barbed Wire idővel gyakorlatilag „szertefoszlott”. Dávid és én azóta is zenélgetünk valamilyen formában. Neki van egy nagyon fasza, lendületes rockbandája, a Turbo, én pedig legutóbb egy jóval lágyabb, indie rockot játszó zenekart hoztam össze, az Envoy-t, amelyben (az egykori megasztáros) Kandech Evelyne énekelt. Ez utóbbi formáció jó ideje parkolópályán van.

Gergő Envoy nevű zenekara

R. I.: Lett volna lehetőségetek a Barbed Wire-ral akár Magyarországon, akár külföldön előrébb, feljebb lépni?

K. G.: Nem tudom, lehet. Sokat agyaltam ezen, és szerintem pont nem vártuk meg az áttörésnek azt a pillanatát, ami esetleg benne lett volna a csapatban. Akkoriban sok haveri zenekar volt a közelünkben, nálunk próbált például a Ladybirds Bite, akiket egy időben a bátyám segített ki, mint basszeros. Nagyon jóban voltunk velük, az első „lemezünkön” például ők ordítják az Empty Lies refrénjét. Abban az időben ment ki a gityósuk, Leo (Báthory Zoltán) az USA-ba, ahol megalapította a Five Finger Death Punch-ot. A többi történelem. 🙂

R. I.: Mennyire törekedtetek betörni a nyugati piacra?

K. G.: Szuper lett volna, de sajnos vagy mi nem voltunk elég kitartóak, vagy a megfelelő menedzselés hiánya miatt maradt ez el. Talán a mi hibánk, nekünk kellett volna kitartóbban, tovább ütni a vasat. Itthon nemegyszer játszottuk nagy külföldi előadók előtt, akik szinte mindig odajöttek hozzánk gratulálni. Kis kölykök voltunk, egyetlen torzítóval, de az energiát egyből levették.

R. I.: Elégedett vagy csalódott vagy azzal kapcsolatban, amit elértetek?

K. G.: Csalódott??? Semmiképpen. 🙂 Már az ilyenek miatt megérte, mint hogy valakit érdekel a 15-16 évvel ezelőtti zenekarom, és írna róla. 🙂 Az ember mindig választás előtt áll. Kesereghetnék amiatt, hogy miért nem vagyok egy stadionokban játszó rocksztár, de tudod mit? Akkor azokat a dolgokat, amiket azóta megéltem, lehet, hogy nem éltem volna meg, márpedig elmondhatom, hogy eddig nagyon mozgalmas volt az életem, és rájöttem, hogy én már örökre rocksztár maradok. 🙂 Van hét gitárom, amelyektől soha nem fogok megválni, azóta is írok számokat, és mikor milyen felállásban, de zenekarban játszom. Egyébként az utóbbi hetekben éppen azon kattogok, hogy össze kellene hozni egy szimpla, dögös rockzenekart, mert hiányzik a „reszelés”. 🙂

R. I.: Visszatérve a ’90-es évekre: mit csináltatok közvetlenül a feloszlás után?

K. G.: Tanultunk, közben pedig dolgoztunk. Kimentünk az Egyesült Államokba, én 5-6 év után hazajöttem, a bátyámék viszont kint maradtak. Belsőépítészként dolgoznak, az egyikük Denverben, a másikuk Aspenben telepedett le. Sokat sportolnak, sziklát másznak, bringáznak, de már nem zenélnek, legfeljebb Bence dobol még néha. Legalábbis remélem. 🙂

Ahogy korábban írtam, Dávid továbbra is zenél, és időnként a civil munkánk is összehoz bennünket. Én az UP reklámügynökségnél dolgozom művészeti vezetőként, Dávidnak pedig saját animációs cége van. Nagyon ügyes a srác. 🙂 Nem vagyunk napi kapcsolatban, de ha tehetem, megnézem őket, amikor a Turbóval játszanak.

Kovács Bence és Kovács Tamás 2009-ben

R. I.: A többi egykori zenészkollégával tartod a kapcsolatot?

K. G.: Igen, a Facebook-nak ilyen szempontból is nagy az „összetartó” ereje. 🙂 Az oldalon sok régi zenészkolléga van az ismerőseim között, így módomban áll nyomon követni, hogy éppen ki min ügyködik zenei téren.

R. I.: Jársz klubokba, koncertekre?

K. G.: Igen, szeretek klubkoncertekre járni.

R. I.: Hogyan látod a mai magyar metálzenei színteret?

K. G.: Erre nem nagyon tudok válaszolni. Nem igazán követem hazai metal szcéna történéseit, nem is nagyon hallgatok mostanában metált. Nem értem, miért, mert bármikor, ha véletlenszerűen meghallom valamelyik régi kedvencemet (Testament, Slayer, Megadeth stb.), hihetetlen energia önt el. De valahogy, ahogy legeslegnagyobb kedvencem, a Metallica, ez az egész is elvesztette számomra a fényét. Az új Metallicát is próbálom „jóra hallgatni” de nem azt váltja ki belőlem, mint anno a Master vagy akár a Justice. Nekünk akkor ez a zene volt a mindenünk. A haverokkal csak a Headbangers’ Ball-t lestük, és ha kijött egy új Overkill-szám, akkor azonnal megnéztük együtt, és üvöltöttünk, hogy „AHHHHHHH, ezzz de k…va jóóóó!” Nem tudom, hogy azért, mert mi lettünk öregebbek, vagy az ő zenéjükben nincs már meg ez a régi kraft, de ma már nem hoznak így lázba a régi kedvencek új anyagai. Lehet, hogy jobban körül kellene néznem az új generáció képviselői között, és megtalálnám a régi nagyok, a Death Angel és a többiek mostani megfelelőjét.

Vígh Dávid ma a Turbo gitárosa

R. I.: Milyen műfajok, előadók állnak még közel hozzád?

K. G.: Mindenevő vagyok, de tényleg. Most például zeneiproducer-képzőbe járok, ahol értelemszerűen elektronikus zenét is analizálunk, fejtegetünk. Downtempo, TRAP, trance – jöhet bármi, ami igényes, ami fasza. De hogy mégis melyik a kedvenc zenekarom? Ha egyet kellene választanom, akkor a Radiohead-et mondanám. Az ő atmoszférájuk áll hozzám a legközelebb. Egyébként már akkor is ugyanígy szerettem ezt a fajta zenét, amikor még metált nyomtam.

R. I.: Egy 2006-os interjúban már megkérdezték tőled: elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer még – akárcsak egyetlen fellépés erejéig is – Barbed Wire-számokat játsszatok élőben?

K. G.: Hát… nehéz lenne összehozni. A bátyámékkal nem hiszem, de Dáviddal talán… egyszer. Ki tudja…

R. I.: Hol élsz?

K. G.: Budakeszin.

R. I.: Van saját családod?

K. G.: Elváltam, abból a házasságomból van egy 8 éves fiam, Olivér, aki nagyon zenei beállítottságú gyerkőc. Már 5-6 évesen, ahogy megszólalt a rádióban egy szám, kívülről fújta a zenekar nevét. Mostanában szeretném beíratni gitározni. A jelenlegi páromtól pedig van egy 8 hónapos testvére, Ábel. 🙂

Gergő, a bázisugró

R. I.: Van valamilyen hobbid?

K. G.: Igen, a bázisugrás. A két gyerkőc miatt egyre kevesebb időm van rá, de azért még tolom. Most is megyek – két hét múlva – Törökországba, ahová meghívtak egy rendezvényre. Ezzel kapcsolatban nagyon-nagyon-nagyon sok extrém kalandom és sok-sok meleg helyzetem volt, több oldalon keresztül taglalhatnám. 🙂

R. I.: Mi az, amit még szívesen elmondanál a mostani interjú apropóján?

K. G.: A mai napig meg tud hatni, ha a mi korosztályunkból valaki emlékszik még a Barbed Wire-re. Nem mondom, hogy gyakran, de időnként odajönnek hozzám emberek azzal, hogy „Te voltál a BW énekese? Egy csomó koncerteteken ott voltam!”. Ez szuper jó érzés.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*