Nagy visszatérők

Az Iron Maiden Blaze Bayley-vel

Kis túlzással az új Corrosion of Conformity lemez megjelenésének a lázában égek. Pepper Keenan ugyan már jó ideje visszatért a csapatba, ám új dalokat azóta sem hallottunk tőlük, úgyhogy kíváncsian várom, zeneileg milyen irányba indul tovább a csapat.

A legtöbb esetben az énekes van a kirakatban, – különösen, ha az együttes több albuma, egy hosszabb korszak köthető a nevéhez, – az ő távozása a leglátványosabb, érinti a legérzékenyebben a társakat és a rajongókat, utána marad a legnagyobb űr. Van, amikor egyértelmű, hogy az egykori kollégák soha többé nem készítenek együtt új lemezt, s legfeljebb egy-egy különleges alkalommal állnak közösen színpadra. Ám a legtöbb esetben résnyire nyitva marad az ajtó, és azt várjuk, mikor sétál be rajta a várt-megszokott arc, hogy újra kerekké tegye ezzel a behorpadt világot.

A Judas Priest Tim “Ripper” Owens-szel

Katartikus élmény tud lenni egy-egy ilyen comeback híre, újra együtt látni a néhai harcostársakat, különösen akkor, ha nem konkrét indokkal (saját szólókarrierjét építi vagy egy másik projektben vesz részt), meghatározott időre szabadságolta magát a vokalista. Miközben anyazenekara továbbra is működik, kezdetben még abban a hiszemben, hogy a frissen érkezett frontemberrel megfogta az isten lábát, és új távlatokat nyit a csapat történetében. Aztán a távol lévőben és/vagy az együtt maradottakban is megmozdul valami, talán a nosztalgia párolog elő az emlékezet réseiből, talán a bankszámla egyenlege figyelmeztet arra, hogy a mostaninál volt sikeresebb, eredményesebb felállás is.

Az utóbbi időben több posztnak is főszereplője volt egy-egy ilyen Tékozló Fiú: a gitárosok közül Alex Skolnick, a vokalisták táborából pedig Bruce Dickinsont és Ozzy-t emlegettem ilyen összefüggésben. Vitathatatlan, hogy utóbbié volt a metal történelmének egyik legjobban várt visszatérése, de azt gondolom, Bruce is nagy örömet szerzett az Iron Maiden rajongóinak azzal, hogy újra csatlakozott társaihoz. Az efféle hepiendekkel Dunát lehetne rekeszteni, így az alábbiakban – az árvíz elkerülése érdekében – csak néhány emlékezetes egymásra találást említek meg.

A Mötley Crüe John Corabi-val

MÚLT

Mint arról egy korábbi posztban is írtam, Ozzyt 1979-ben rúgták ki Iommi-ék, és bár néhány koncert, turné, és két új dal formájában rendre felbukkant a reménysugár, a hivatalos újraegyesülésre egészen 2011-ig kellett várni. S ha már Black Sabbath, annak is örültünk, amikor a Heaven and Hell és a Mob Rules albumok időszakát követően az 1992-es Dehumanizer-en is Ronnie James Dio hangját hallottuk, illetve amikor ugyancsak egy lemez erejéig (Devil You Know, 2009) az ál-Black Sabbath Heaven and Hell-ben is összeborultak az egykori zenésztársak.

Érdekes, hogy a két rivális brit banda, az Iron Maiden és a Judas Priest is nagyjából ugyanabban az időszakban volt kénytelen nélkülözni ikonikus frontemberét: míg Bruce Dickinson 1993-1999 között, addig Rob Halford az 1992-től 2003-ig tartó időszakban járta a maga útját. S míg az Iron Maiden énekese ez idő alatt négy szólóalbumot is megjelentetett, anyazenekarának – Blaze Bayley-vel – mindössze kettőre futotta. Rob Halford és a Judas Priest viszonylatában ugyanez a két szám 6, illetve 2, ami jól mutatja, melyik fél táltosodott meg jobban a különélés időszakában. Nem mintha a mennyiség számítana, de abban, azt hiszem, sokan egyetértünk, hogy nem a szóban forgó frontemberek távollétében készült Iron Maiden- és Judas Priest-albumok a bandák legjobbjai.

Az Anthrax John Bush-sal

Mindegyik ütős felállásnak megvannak a maga elkötelezett hívei: gondolom, Sammy Hagart is megszokták már a Van Halen rajongói, mire „Diamond Dave” (David Lee Roth) 11 évnyi szólózás után, előbb egy Best of lemez erejéig, majd 2007-ben végleg visszatért a szó szerint családi vállalkozássá vált csapatba (Alex és Eddie mellett – ugyancsak 2007 óta – utóbbi fia, Wolfgang játszik basszusgitáron).

A Mötley Crüe is Vince Neil-lel az igazi: a fan-eknek őt szerencsére csupán négy évig kellett nélkülözniük; s míg John Corabi-val 1992-1996 között mindössze egy lemez készült, Vince két szólóalbumot is megjelentetett.

Exodus: Rob Dukes vagy Zetro Souza?

Az Anthrax kedvelői közül azonban nem biztos, hogy sokan fogadtak volna Joey Belladonna visszatérésére. John Bush jól beilleszkedett, látszólag bebetonozódott a csapatba. Scott Ian önéletrajzi könyvéből azonban kiderül, hogy ha emberileg ki is jöttek egymással, üzletileg nem feltétlenül volt diadalmenet az együtt töltött csaknem másfél évtized, ráadásul Bush a végén már – családi okokból – a hosszú turnékat sem tudta vállalni. Így aztán Belladonna gyakorlatilag 18 év kihagyás után ragadta ismét magához a mikrofont.

Steve „Zetro” Souza az Exodus legnagyobb sikereinek időszakában, 1986-1994 között volt a csapat énekese. 2002-2005 között – két feloszlást és a Paul Bailoff-fal tett újabb próbálkozásokat követően – egy rövid időre ismét ő lett az együttes frontembere, majd jött a Rob Dukes-éra, ám az sem bizonyult hosszú távon életképesnek. Zetro 2014-es, újbóli színre lépésével, úgy tűnik, ismét helyreállt a világ rendje.

A Metal Church Ronny Munroe-val

A Metal Church is sok hányattatáson ment keresztül. Mike Howe 1995-ben távozott a csapatból. Ezt követően elődjét, David Wayne-t csupán egy rövid, hároméves időszakra tudták ismét leigazolni Vanderhoof-ék (hogy ezt a váltást mennyire fogadták kitörő örömmel a csapat rajongói, nem tudom, én „meggyászoltam” Howe távozását). Aztán jött Ronny Munroe, akivel kapcsolatban a csapat tagjai csak 2012 táján ismerték fel, hogy talán mégsem ő volt a legjobb választás. S ha ez a kijelentés le is egyszerűsíti a helyzetet, a lényeg, hogy 2014-ben megtörtént a(z általam) várva várt pillanat, s a csapat 2016-os albumán újra Mike Howe hangját hallhatjuk.

Snake-et 1994 és 2002 között voltak kénytelenek nélkülözni a Voivod rajongói. Talán vannak, akik Eric Forrest-et jobb énekesnek tartják nála, ám mégiscsak Denis Bélanger a csapat autentikus torka. Ugyanígy érezhettek Messiah Marcolin rajongói is, amikor kedvencük 11 évnyi távollét után ismét a Candlemass énekesévé avanzsált. Még ha később kiderült is, „megbízatása” csupán négy év időtartamra és egyetlen albumra szólt…

Kai Hansen, Michael Kiske, Michael Weikath: újra együtt a nagy csapat

Mark Osegueda évtizedes távolléte, majd a Death Angel vele történt, 2001-es, újbóli beindulása nem igazán illeszthető ebbe a vonalba: a zenekar ez idő alatt tulajdonképpen nem létezett, így a rajongók nemcsak az énekesnek, hanem magának a csapatnak az újbóli felbukkanását is üdvözölték a színpadon, illetve a stúdióanyagokon.

JELEN

A C.O.C.-t már említettem, a Saigon Kick-ről pedig korábban írtam, hogy az énekes Matt Kramer és a gitáros Jason Bieler újra együtt zenél, és a nem is olyan távoli jövőben talán egy új albumot sem tarthatunk kizártnak a részükről. (Mint ismeretes, a vokalista 1993-ban távozott a csapatból, és 2012-ben tért vissza a banda kötelékébe.) A tágabban értelmezett jelen harmadik nagy durranása az egykori Helloween-tagok összeborulása lehet. (A gitáros Kai Hansen 1989-ben, Michael Kiske énekes pedig négy évvel később távozott a csapatból.) Hogy az együttműködés mennyire lesz tartós, esetleg egy új lemez is összeáll-e a kezük alatt, gondolom, leghamarabb a 2017/2018-as Pumpkins United elnevezésű világ körüli turnét követően derül ki.

A Trouble Kyle Thomas-szal

JÖVŐ

S hogy a jövő milyen hasonlóan kellemes meglepetéseket tartogat számunkra? A Trouble éléről nekem nagyon hiányzik egy Eric Wagner (legutóbb 2008-ban távozott a csapatból), a Queensryche-ból egy Geoff Tate (2012 óta nem ő az együttes énekese) és az Accept „igazi” frontemberét is úgy hívják, hogy Udo Dirkschneider (legutóbb 2005-ben állt fenn ez az állapot). Roy Khan-nak a Kamelotba való visszatérésére még látok esélyt (ő 2011-ben távozott a zenekarból), és talán Anneke van Giersbergen is eljuthat karrierjének olyan szakaszába, amikor igent mond a The Gathering tagjainak egy esetleges invitálására (az énekesnő 2007-ig volt az együttes tagja). Tarja Turunen viszont (2005 óta) olyannyira széles csapást taposott magának szólóban, hogy nem hiszem, hogy bármikor is felmerülne a Nightwish-be történő visszatérésének gondolata.

Ha tudtok még ilyen nagy, számotokra meghatározó jelentőségű comeback-ekről, írjátok meg kommentben!

Az Accept Mark Tornillo-val
A szerző: Coly701 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*