Fear Factory: Soul of a New Machine (1992)

1992-re, ha nem is átláthatatlanná, de minimum túltelítetté vált a death metal színtér. Az úttörők (például a Death, a Morbid Angel, vagy az Obituary) sziklaszilárdan tartották magukat, aktuális kiadványaikkal feljebb és feljebb emelték azt a bizonyos lécet, úgy önmaguknak, mint az utánuk jövőknek. Ők voltak az egyik véglet – akik a death metalt a technikás oldaláról közelítették meg. A követők közül feltétlenül ebbe a kategóriába tartozik az Immolation, a Monstrosity, a Hellwitch (holott ők is pioníroknak számítottak, lévén, hogy 1984-ben alakultak) vagy a kanadai Gorguts. Az ellenpólust olyan csapatok képviselték, mint a Suffocation vagy a Cannibal Corpse, akik elmentek a falig, azaz a lehető legbrutálisabban tálalták a műfajt, jó nagy adag komplexitással fűszerezve. Mindenképpen meg kell említenem az Autopsy-t is, akik az ellenkező irányt választották, és magasról téve a virtuozitásra, doom elemekkel megspékelve lassítottak a muzsikájukon; míg Európában a skandináv bandák (a stockholmi dallamos szcéna) lepték el a piacot.

Valljuk be, ekkortájt ötlethiányban szenvedett a death metal mozgalom, és emiatt volt üdítő az Atheist, a Cynic, a Nocturnus valamint a Fear Factory felbukkanása. Utóbbi zenekart 1989-ben Dino Cazares gitáros (The Douche Lords) és Raymond Herrera dobos hozta össze, még Ulceration-ként (az első lemezüknek szánt Concrete-on található dal alapján). Egy évvel később csatlakozott hozzájuk Dave Gibney basszusgitáros, valamint Burton C. Bell (ex-Hate Face) énekes. Bell-nek a csapatba történt invitálása érdekes, nem hétköznapi, sőt, meglehetősen furcsa, szokatlan körülmények között történt, ugyanis amíg Cazares és Herrera egy szállodában tartózkodtak, meghallották, ahogy Burton egy U2 nótát (New Year’s Day) énekel hangosan a zuhanyzóban, így bekopogtak a szobája ajtaján, és felajánlották neki az állást. (A másik szál: amikor a gitáros és az énekes tagokat kerestek a bandához, Evan Seinfeld-en (Biohazard) keresztül találkoztak Christian Olde Wolbers-szel. Ekkoriban ki-be járkáltak a bőgősök a csapatban, végül a két alapító tag Christian mellett tette le a voksát. A belga származású zenész éppen az Egyesült Államokban töltötte vakációját, és miután a zenekar tagja lett, eldöntötte, hogy ott is fog élni.)

1990-ben aztán Cazares-ék előbb Fear the Factory-ra, majd kicsivel később Fear Factory-ra változtatták a nevüket. Hatásaik a grindcore, a death metal, a thrash, valamint az indusztriális muzsikák voltak, és ebből gyúrták össze saját, senki máshoz nem hasonlító világukat. Legelső felvételük a Suffer Age volt, amit 1990 Halloween éjszakáján írtak. 1991-ben két demót rögzítettek, helyet kaptak a Los Angeles Death Coalition válogatáson (a Resistant Militia-val, a Demolition-nel, illetve az F.C.D.N. Tormentor-ral) és még ugyanebben az évben nekiálltak első albumuk, a Concrete elkészítésének Blackie Lawless stúdiójában, az akkoriban még alig ismert Ross Robinson segítségével. (A producerként népszerűvé vált Ross a kult Los Angeles-i thrash csapat, a Détente gitárosa volt).

Mivel a zenekar elégedetlen volt szerződésének feltételeivel, az a korong megjelenésének csúszását okozta. Az együttes megtartotta a nóták jogait, közülük többet újravettek Colin Richardsonnal a Soul of a New Machine-hez, viszont időközben Ross is hozzájutott a szerzemények jogaihoz, a dalokat pedig – mint producer – önmaga népszerűsítésére használta fel. Végül 1992 májusában vonult a banda a hollywoodi Grand Master stúdióba, hogy felvegye lemezét, amely elméletileg az első, gyakorlatilag a második lett katalógusukban. (Andrew Shives basszusgitáros ténylegesen sohasem szerepelt aktuális Fear Factory kiadványokon, noha feltüntették a Soul of a New Machine-en. A basszustémákat Dino Cazares nyomta fel, Andrew csak élőben játszott és csupán egyetlen stúdiófelvételen, a Sangre De Ninos 7”-en hallható. Később kirúgták, mert viszályt generált a többiekkel.)

Minden túlzás nélkül állítható, hogy az 1992. szeptember 8-án napvilágot látott album akkoriban forradalminak és meghökkentőnek számított. Már eleve a futurisztikus megszólalás, a technológiával, vallásellenességgel, a társadalommal, illeve science fictionnel foglalkozó szövegek miatt elütöttek a vérben, belekben tocsogó, sátánimádó tematikával dolgozó death metal bandáktól. Dino Cazares alapra vett, groove-okkal kombinált, súlyos riffelése, a torzított, lehangolt, őrlő basszusfutamok, Raymond Herrera őrületes dobolása új fazont szabott az extrém metalnak, új irányt jelölt ki, új dimenziókat nyitott a stílusban, egyben előkészítette a terepet a ’90-es évek közepétől felbukkanó modern/nu metal nemzedéknek.

Ami viszont abszolút megkülönböztette, illetve kiemelte őket a színtér többi képviselője közül, az Burton C. Bell hangja volt, aki az extrém hörgés mellett angyali hangon megszólaló, fogós dallamokat produkált, mintegy sokkolva a szakmát. Egyedi, innovatív, előremutató és különleges volt mindez 1992-ben; Burton orgánuma, előadásmódja egyértelműen a Fear Factory védjegye lett. Magát az albumot Dino édesanyja, Natividad Cazares, illetve testvére, Joey Cazares emlékének ajánlották.

A totális döbbenet és meglepetés erejével hatottak az olyan tételek, mint a Martyr, a Leechmaster, a Scapegoat, a Crash Test vagy a Scumgrief, míg a Natividad-ot instrumentális szerzeménynek tüntették fel, valójában azonban csak egy egyperces, különböző összetört dolgok hangjait felvonultató kollázs, címét pedig Dino édesanyjának a neve szolgáltatta. (A Godflesh és a Ministry hatására) ipari zajokkal, hangmintákkal, effektekkel szőtték át 2 és 4 perc között megfogalmazott nótáikat; amelyeknél nem a technikai villogásokon, hanem az egyszerűségen, a hatásosságon volt a hangsúly.

Ugyanakkor az anyag előrevetítette a Fear Factory jövőbeli zenei, valamint szövegi koncepcióját: a Martyr arról szól, hogy Bell mennyire unalmasnak tartja életvitelét, a Leechmaster és a Manipulation kapcsolati problémákat feszeget, a Scapegoat Dino Cazares törvény általi, jogtalan elítélését taglalja, a Crisis egy háborúellenes dal, a Crash Test az állatkísérletekre utal, a Suffer Age pedig a sorozatgyilkos John Wayne Gacy történetén alapul. Ezen kívül a többi darabban szórványosan minták, részletek hallhatók a Full Metal Jacket, a Szárnyas Fejvadász, illetve az Apokalipszis most című filmekből; a Big God/Raped Souls-t a The Crow: City Of Angels-hez használták fel; míg a Martyr a híres pankrátor, Jerry Lynn bevonulózenéje volt. Colin Richardson elképesztően tömény, brutális hangzást biztosított a lemeznek, a végeredmény annak idején valóban párját ritkítónak számított.

További történetük részletes elemzésébe nem megyek bele, mert a banda agonizálása, feloszlása, majd újjáalakulása a szemünk előtt történt, a részletek szerintem mindenki előtt ismertek. Annyi azonban feltétlenül biztos, hogy mind az idén 25. születésnapját ünneplő Soul of a New Machine, mind az azt követő Demanufacture az extrém metal korszakalkotó mesterműve, inspirálólag ható alkotása.

A szerző: Dávid László630 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*