Danzig: Blackacidevil (1996)

Valószínűleg senkinek nem kell bemutatni Glenn Danzig-et, aki kultikussá vált együttesei (Samhain, Misfits) után úgy döntött, hogy szólókarrierbe kezd, amihez maga mellé állította Eerie Von-t (basszusgitár), Chuck Biscuits-et (dob) és John Christ-ot (gitár). Szépen mentek is a dolgok a maguk útján, a Danzig együttes nagyszerű lemezeket jelentetett meg. Az énekes egyedi hangjával (sokan Elvishez hasonlítják az orgánumát) előadott, kicsit blues-os, koszos rock n’roll-os heavy metal muzsika, megspékelve a súlyos szövegekkel sok ember tetszését elnyerte. Glenn Danzig mindig is egy erős személyiség volt, aki soha nem rejtette véka alá mondandóját, így kész csoda, hogy az első négy albumot ugyanaz a felállás készítette el.

Glenn Danzig

Aztán szép lassan távozott a társaság, és az ötödik lemez úgy jelent meg, hogy azon majdnem minden hangszert Glenn játszott fel. Joey Castillo lett állandó tag (dob), kisegítő jelleggel pedig a következő zenészek voltak jelen az album felvételénél: Jerry Cantrell (gitár három dalban), Joseph Bishara (billentyű, programok), Mark Chaussee (gitár két dalban), Josh Lazie (basszusgitár egy dalban). Már itt vakarhatná az ember a fejét, hogy egy ilyen típusú zenekarban mit keres a „programok”, mint hangszer.

Elkezdődik a lemez, és a gyanútlan hallgató dob egy hátast: van, aki döbbent rémületében, van, aki örömében, más pedig azért, mert a megszólalás olyan, mint egy arculcsapás. Glenn Danzig ugyanis szakított az addigi stílussal, és új vizekre evezett ezzel az albummal. Biztos megirigyelte a Ministry, a Nine Inch Nails és a Fear Factory által játszott ipari metalt, és belevetette magát ennek a stílusnak a dzsungelébe. Bátor vállalkozás volt, mert ezzel a lépéssel sok rajongót elveszített, de azt nem lehet mondani, hogy Glenn meglovagolta volna az aktuális divathullámot, mivel ebben az időben még gyerekcipőben járt ez a vonal. Eleinte magam is kétkedve fogadtam az albumot, de pár meghallgatás után minden a helyére került bennem, mivel nagyon jó ez a korong.

A lemez a 7th House-zal indul, ami egyből lezúzza az ember arcát. Gépies ütemek, furán torzított gitár, „kütyük” és Glenn Danzig effektezett hangja. Hagyományos refrén sem igen akad, ami szintén nem megszokott az együttestől. Ettől függetlenül remek kezdés. Az őrület a Blackacidevil dallal fokozódik, amely még gépiesebb, még nyomasztóbb és még idegenebb a bandától. A szám ritmusa egyébként szinte táncolható, egy rockdiszkóban simán elmenne.

Következik a See All You Were, ez már egy visszafogottabb tempójú tétel, és Glenn éneke is inkább a régebbi időket idézi (eltekintve persze a torzítástól). Egyébként az effektezés ellenére is átjön az egész korongon, hogy Danzig-nek kiváló hangja van. A Sacrifice kezdése megint csak a „tipikus” Danzig stílusra emlékeztet, de aztán a refrénre berobban az „ipari bomba” és Glenn is rendesen kiereszti a hangját. Zúz a gitár rendesen, és keményen kattog a dob(gép) alatta.

A Hint of Her Blood basszusgitárra épülő hipnotikus utaztatás, a dal szinte magába szippantja a hallgatót. A címadó mellett ez az egyik kedvencem. A Serpentia abszolút formabontó dal, jéghideg, gépies kalapálásra és effektekre énekel „Evil Elvis”, majd a későbbiekben érkezik gitár is, de újra visszatér a kezdeti állapot, aztán ismétlődik ugyanaz és így tovább. A ritmus semmit nem változik, ugyanúgy vonul végig a nótán.

A klasszikus felállás

A Come to Silver akár lírai dal is lehetne, ha nem úgy szólna, ahogy. Ez is a korábbi érát idézi, csak hát ugye az ipari metal jelleg… Emiatt inkább felkavaró és nyomasztó hangulatú, de egyébként egy remekmű.

A Hand of Doom nem más, mint a Black Sabbath-klasszikus átgyúrva. Nekem tetszik, mert magát a nótát simán fel lehet ismerni, nem lett szétcincálva, csak új köntösbe lett öltöztetve Danzig által. A Power of Darkness megint egy pattogós, gyorsabb szám, majd érkezik az utolsó dal, az Ashes. Na, talán itt hallhatjuk a leginkább az első négy lemezen megszokott Danzig-et. Lassú, vontatott nóta, kevéske billentyűvel és Glenn szép, dallamos énekével. Gitár viszont nincs is benne, ami fura, de nem hiányzik.

Ha csak magukat a nótákat vesszük, nem történt semmi változás, mert beleképzelve egy régebbi hangzásba, a lemez nem lóg ki a többi közül, persze ez a sound mindent alaposan megváltoztatott. A következő lemezeken Glenn már ismét a „bevált” formulát használta, de szerintem megérte ez a kísérlet. Négy évvel később – pár nótával kiegészítve – újra kiadták a lemezt. Nem tudom, mi értelme volt, de biztos van rá magyarázat.

 

A szerző: Zozzie313 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*