Anyu bejelentkezik

Sziasztok, a Coly (a továbbiakban: Tomi) felesége vagyok, és mivel ő épp elment a boltba, a Facebook-ját viszont nyitva hagyta, gondoltam, elmesélek nektek néhány műhelytitkot.

Ami azt illeti, az én zenei ízlésem az Alicia Keys–Lana Del Rey tengely mentén térképezhető fel, úgyhogy elég távol áll tőlem a gyér, ámde hosszú szakállú, fekete pólós heavy metal arcok világa. Bocs, ez nem hangzott túl píszín. Igaz, az sem, amikor Tomi hazatérve megtalálja a Madonna CD-t a lejátszóban, és lemondóan felsóhajt: „Már megint Vén Spinét hallgattál?” Ha fel akarom bosszantani, elég csak egy kis Beyoncét betenni, Tomi a falra mászik attól, hogy egy szótagot nyolc hajlítással énekel ki a kerek fenekű bestia. (Valójában nem szoktam ezzel bosszantani, megteszi más, a boltban, a taxiban, a liftben vagy bárhol máshol.)

Ettől függetlenül, bármilyen hihetetlen is, mégis van metszete a zenei preferenciánknak. Például a Muse. Vagy a U2. Tomi valójában nagyon sok mindenre nyitott. Soha nem vallaná be nektek, de még Shakirát is kedveli. Pszt, ne áruljátok el neki, hogy elmondtam.

Na de nem is erről akartam mesélni nektek, hanem arról, hogy milyen is az élet egy ilyen megszállott, kőkemény rocker csávóval. Hát olyan, hogy ő közben szerető férj és apa. Aki, ha kell, babát altat, mosogat, tereget, vagy leviszi a szemetet. (Sőt, vasal is. Kivasalja a saját ingeit. Igaz, hogy az év 365 napjából csak kb. 5 napon visel inget, de akkor is.) Hogy ez férfiatlan dolog volna? Egyáltalán nem az, sőt.

Mindezt azért (is) vállalja, hogy én is kiteljesedhessek abban, amit szenvedéllyel űzök. (Egy női magazinnál dolgozom – gondoltátok volna?) Hozsánna néki ezért. Cserébe én is elviselem, hogy a közösen töltött időnk nagy részében laptoppal az ölében ül a kanapén, és posztot ír nektek. Vagy hogy a 11 hónapos babánkkal végig kell caplatni Budapest legmenőbb szállodáit, hogy kiderítsük, hol szállt meg a Black Sabbath. (Nem tudtuk kideríteni, eltitkolták a piszkok.) Vagy hogy magával cipel az interjúalanyaihoz, hogy én készítsek róluk fotót. (Bezzeg a nevemet nem írja ki a képek mellé!) Fogadjunk, hogy nem találnátok ki, hogy az Alex Skolnick-képek például úgy készültek, hogy az egyik kezemmel banánt tömtem a 20 hónapos babánk szájába (merthogy oda is jött velünk, naná), hogy ne sírjon, a másikkal pedig kattintgattam.

Én tulajdonképpen örülök ennek az egésznek. (Ezt se mondjátok el Tominak.) Mert az az ember, akinek van szenvedélye, boldog ember.

Hogy a kislányunk mit fog majd hallgatni, az a jövő zenéje. Reméljük, szeretni fogja a muzsikát, mert ha így lesz, egy világot nyer magának. Legyen az death metal vagy szintipop. Egyelőre a „Mókuska, mókuska…” című nótánál tartunk.

Peace, love, happiness. Sziasztok! Emese voltam.

A szerző: Rattle Inc.88 publikáció
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*