Shotgun Messiah

Harry K. Cody és Tim Sköld, a Shotgun Messiah agytrösztje

Erről az egykor volt skandináv csapatról csupán a legutolsó albuma kapcsán akartam szót ejteni, de természetesen az odáig vezető utat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, már csak azért sem, mert az előzmények abszolút nem arra predesztinálták a zenekart, mint amilyen ütős produktumot végül letett az asztalra.

Az együttes – még Kingpin néven – 1985-ben, a svédországi Skövdében alakult. A glam metalt játszó csapatot az első időkben Zinny J. Zan énekes, Tim Sköld (angolosan Skold, „Tim Tim”) basszusgitáros, Harry K. Cody (eredeti nevén Harri Kemppainen) gitáros és a dobos Pekka „Stixx Galore” (később szimplán csak „Stixx”) Ollinen alkotta. Ebben a felállásban vették fel és jelentették meg 1988-ban első, Welcome to Bop City című lemezüket. A gyengébb idegzetűeknek nagyon nem ajánlom megtekintésre az akkori rózsaszín-cicanadrágos zenekari fotókat…

Nevüket még ugyanebben az évben változtatták Shotgun Messiah-ra, azzal párhuzamosan, hogy Hollywoodba költöztek szerencsét próbálni. Az Álmok Fővárosában újra felvették, és Shotgun Messiah címmel adták ki debütalbumukat, amelynek stílusa a korai ’80-as évek olyan amerikai csapatainak a muzsikáját idézte, mint a Ratt vagy a Mötley Crüe.

Amerikára fazonírozva

A frontember Zinny J. 1990-ben távozott a zenekarból, a helyét Tim Sköld vette át, a basszusgitárt pedig onnantól egy amerikai muzsikus, Bobby Lycon akasztotta a nyakába. Egy évvel később a banda második nagylemeze, a Second Coming is napvilágot látott, rajta a korai Shotgun Messiah legnagyobb slágerével, a Heartbreak Blvd-ral. Az együttes stílusa ezen csupán egy leheletnyit változott: sleaze-glam rockot játszottak, legfőbb hatásaik a Guns N’ Roses és a Faster Pussycat voltak.

Sköld-ék ezzel párhuzamosan punk rock gyökereiket sem tagadták meg. Az 1992-es I Want More EP-n a Ramones (53rd and 3rd), a The Stooges (Search and Destroy) és a New York Dolls (Babylon) dalait formálták saját képükre.

1993-ra aztán radikális változás történt a zenekar összetételében, és ezáltal a zenéjében is. Addigi társaik magukra hagyták Sköld-öt és Cody-t, akik a korlátok nélküli alkotói szabadságtól megittasodva, egy nagy ívű kanyarral az indusztriális rock/metal felségvizeire kormányozták a csapat hajóját. Visszatértek az Óhazába, és a programozó Ulf „Cybersank” Sandquist-et maguk mellé véve megalkották a Shotgun Messiah történetének sötét fénnyel ragyogó drágakövét, a Violent New Breed albumot.

Először azt akartam írni, az anyag látványosan különbözik mindattól, amit addig csináltak. Holott, ha meghallgatjuk a Second Coming-ot, ugyanazok a dallamok, témák, dalszerkezetek köszönnek róla vissza, mint két évvel későbbi „nagytestvéréről”. A már említett Heartbreak Blvd is simán felfért volna a Violent New Breed-re, ha máshogy (durvábban) szól. A különbség ugyanis szinte kizárólag a megszólalásban érhető tetten: a ’93-as lemez hangzását iparosították, az ének és a gitár is torzítva szólal meg, a basszus vastagon, fémesen pendül, a ritmusokat számítógépes programokkal tették teltebbé, lüktetőbbé. Mint egy gépezet, egy monstrum, amelynek nagyobb alkatrészei egymástól függetlenül, ám egymással harmóniában mozognak, lendületesen, megállíthatatlanul.

Az anyag a dallamoknak, a különböző tempójú számoknak és a különleges gépi effekteknek köszönhetően rendkívül változatos. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy az ilyen típusú muzsikára csak egy szűkebb közönségréteg nyitott, ráadásul a csapat addigi rajongói sem feltétlenül fogadták üdvrivalgással a váltást. Persze lehet, hogy legalább ugyanennyien váltak újonnan a Vadászfegyveres Messiás követőivé. Mindenesetre nem feltétlenül egy ilyen anyag jelenti a mainstream siker előszobáját.

A lemez 12 dala között egyetlen tölteléknótát sem találunk. Mondhatnám, hogy az Enemy in Me–Rain–Jihad–Sex négyese az abszolút kedvencem, de akkor mit mondjak az I’m a Gun-ról, az Overkill-ről vagy a Come In Peace-ről, amelyek szintén kitűnően sikerült darabok? Lassan negyedszázada hallgatom ezt az lemezt, és máig nem sikerült megunnom.

A kis híján háromnegyed órás anyagot a stockholmi Atlantis stúdióban rögzítették, és a keverésre is a svéd fővárosban került sor. Az 1993 szeptemberének legvégén megjelent Violent New Breed-et a Relativity Records gondozta. Sköld-ék – egy ritmus- és egy basszusgitárost, valamint egy dobost maguk mellé véve – még ebben az évben turnéra indultak az anyaggal. A koncertek befejeztével pedig művészi nézetkülönbségekre hivatkozva feloszlottak.

A zenekar története ezzel, úgy tűnik, lezárult, bár 2012-ben az eredeti felállás énekese, Zinny J. Zan és dobosa, Stixx – ismeretlen muzsikusokkal – újra összehozták a Shotgun Messiah-t, hogy koncertekkel ünnepeljék a Welcome to Bop City megjelenésének 25. évfordulóját. A turnéról 2016 májusában egy koncertalbum is megjelent. Ez azonban már nem az a banda, amelyik az egykori debütalbumot jegyezte. Sköld és Cody nélkül (nem jogilag, hanem zeneileg) nem lehet Shotgun Messiah-nak nevezni a csapatot.

S hogy mi történt azóta a főkolomposokkal? A gitáros Harry K. Cody együtt játszott a Saigon Kick-énekes Matt Kramer-rel a rövid életű Coma zenekarban. 2004-ben pedig Tom Waits-szel dolgozott együtt annak Real Gone című albumán, amin gitár- és bendzsójátéka hallható.

Sköld (angolosan Skold) a kétezres években

A médiának köszönhetően sokkal pontosabban nyomon követhettük a számos hangszeren játszó Tim Sköld pályafutását. Miután 1996-ban megjelentette Skold című szólóalbumát, olyan csapatokban fordult meg, mint a KMFDM, vagy a Marilyn Manson. Utóbbi zenekarnak – a basszusgitáros Twiggy Ramirez távollétében – 2002 és 2008 között volt tagja, és két Manson-sorlemez, a The Golden Age of Grotesque és az Eat Me, Drink Me stáblistáján olvasható a neve. Az ő színeváltozásai egyébként egy külön cikket is megérnének, ami azonban vitathatatlan, az dalszerzői és előadói talentuma.

Véget ért, mielőtt úgy igazán elkezdődött volna: számos történetről mondható el ugyanez. Kár, hogy a Shotgun Messiah-é is ezek közé tartozik. Izgalmas elképzelni, milyen lehetett volna a Violent New Breed-et követő albumuk…

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*