Rotting Christ: Rituals (2016)

Ellenőrizhető statisztikai tény, hogy a metálzene világában – az egyes országok népességének egészéhez viszonyítva, az egy főre jutó zenekarok számaránya szerint – ma Görögország rockzenei nagyhatalomnak számít. Persze a zenében a mennyiség nem feltétlenül arányos a minőséggel, de e tekintetben sem kell szégyenkezniük illírhon lakóinak, mert számos nagytehetségű csapat öregbíti hírnevüket világszerte, világszintű teljesítménnyel. Példának okáért a Rotting Christ.

Az 1987-ben alapított (tehát ma éppen felnőttkorának legszebb éveiben járó) Rotting Christ mára megkerülhetetlen tényezőjévé vált a modern extrém rockzene világának.
Azt még Sakis Tolis alapító-zenekarvezető is elismerte, hogy a névválasztás ugyan az akkori elképzeléseikkel, habitusukkal összhangban történt, de ha mai fejjel kellene nevet választania, talán nem így hívnák a zenekart. Az időközben a Rotting Christ köré masszív páncélként kikristályosodott hírnév és elfogadottság szerencsére zárójelbe tesz minden esetleges ellenszenvet a nevükkel kapcsolatban, ez ma már inkább csak amolyan azonosító jelzés, márkanév, és nem kell a szó szerinti fordításából messzemenő és főleg félrevezető következtetéseket levonni.

A harminc évvel ezelőtti önmagukhoz képest ugyanis rengeteget finomodott, tisztult a zenéjük, többrétegűvé, sokszínűbbé vált az a világ, ami megjelenik a lemezeiken, bár kétségtelen, hogy a megfogalmazás és a lendület maradt a régi, sőt… Munkásságuk egész ideje alatt egyenletesen magas szintű albumokkal örvendeztettek meg minket, ám valahol az életmű derekán, idefelé félúton elkezdődött egy olyan minőségi szintemelkedés, amelynek viszonylatában a korai albumok fénye talán kissé megkopottnak tűnik; az utóbbi öt-hat lemezük szerintem sokkal izgalmasabb, sokkal kreatívabb csapatot mutat.

Adva van tehát egy zenekar, amely messze túlnőtte a saját neve sugallta szűk kereteket, folyamatosan tágította, újraértelmezte a black metalnak, mint műfajnak a zenei lehetőségeit, míg végül eljutott egy olyan szintre, hogy ezek a kezdeti zenei gyökerek immár ezerféle talajba kapaszkodnak, és ezeknek már csupán egyike a black metal.

Rituals című albumuk szép példája a fentebb leírtaknak. Hallgassunk hát bele, miről is van szó! In Nomine Dei Nostri. Ezzel a tétellel indulunk neki a csaknem ötvenperces albumnak, és hát persze, hogy már az első perctől kezdve térdig gázolunk valami bűnös szentség szuroksűrűségű keresztelővizében. Emelkedett, átszellemült lélekkel morzsoljuk kezünkben a rózsafüzért, forgatjuk a feszületet, melyik irányból is kellene nézni rajta a corpust, és zavarban vagyunk, mert nagyon nem akaródzik a fény felé fordulnunk, pedig a fény csábító, csak éppen a másik irányból jön, Dante poklának valamelyik sokadik köréből, a Rotting Christ pedig Beatriceként vezet minket az egyre mélyebb és szűkebb körökbe.

Olyan egyedi és meggyőző erővel tálalják elénk ezt a fekete levest, amire csak ők képesek, és amitől a Rotting Christ a mai állapotában az, ami. Fordított Bábel tornya épül a szemünk láttára, egy Lucifer felé mutató ezerszintes alagút, és az eredeti mítosznak megfelelően a nyelvek itt is megsokszorozódnak. Az semmiképp nem mondható el a Rotting Christ-ról, hogy görcsösen ragaszkodna a Rock-n-roll-ban szinte alapkövetelménynek számító, jól bevált angol nyelvhez, hiszen kapunk itt még tőlük latin, görög (mily’ meglepő!), héber (?), francia, szanszkrit nyelvű dalokat vagy szövegrészleteket is.

Csemegézzünk egy kicsit az egzotikumokban, nézzünk bele a RC zeneiségének mélyebb rétegeibe! Les Litanies De Satan (Les Fleurs Du Mal) címen egy Charles Baudelaire vers eredeti, francia nyelvű megzenésítésével tisztelegnek részben a költő, részben pedig a versben megidézett poklok ura előtt. Aztán egy szanszkrit nyelvű mantrát (Devadevam) szentelnek Shiva istennek, a világok pusztítójának; a Konx Om Pax című számban pedig szinte az arcátlansággal határos módon nyúlnak le egy Celtic Frost témát, és alakítják azt saját képükre, olyan természetességgel, hogy még haragudni sem lehet ezért rájuk; inkább tiszteletadás ez a részükről, semmint plágium.

A zeneértők számára azonban a lemezt záró The Four Horsemen a legízletesebb falat, ez ugyanis egy eredetileg is görög származású prog-rock csapat, az Aphrodite’s Child utolsó lemezéről, a némileg nehezen élvezhető és emészthető 666-ról került ide beemelésre és átdolgozásra. És hogy az érdekességek itt ne érjenek véget, azt a dupla albumot teljes egészében az akkoriban náluk billentyűsként zenélő Vangelis írta, akinek a 666-on hallható zenei ámokfutása olyannyira nem fért már bele a csapat progresszív zenefelfogásába, hogy hamarosan fel is oszlottak, és a mester, ledobva utolsó láncait, ezután kezdte el korszakalkotó szólókarrierjét. Ez persze már egy másik történet. A feldolgozás amolyan Rotting Christ módon méltó az eredetihez, a szöveg és a fődallam megmaradt, de olyannyira a saját képükre formálták, hogy tökéletesen illeszkedik a lemez szövetébe.

Nyilván ezen a szinten a hangszeres kvalitásokat már nem kell külön kiemelnem, mert mindenki maximálisan ura a hangszerének, de talán a dobos teljesítménye azért megérne itt egy félmondatot (vagy inkább pár végighallgatást). Az alapító Sakis Tolis gitáros-énekes testvére, Themis Tolis jelenléte a dobok mögött annyira markáns és intenzív, hogy még a felületes hallgató is fel kell, hogy kapja rá a fejét.

A Rotting Christ az utóbbi tíz évben egyszerűen nem tudott hibázni, valóságos fénykorukat élik, és ennek semmi sem lehet jobb bizonyítéka, mint a Rituals, ami sem nem jobb, sem nem rosszabb az előzőeknél, pont olyan, amilyennek lennie kell. Ennyi évnyi zenélés után sem fáradtságot nem érezni rajtuk, sem ihletnek nincsenek hiányában, és ez mindenképpen figyelemre, és főként tiszteletre méltó tény.

A szerző: Bársony Péter38 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

1 Trackback / Pingback

  1. Rotting Christ: The Heretics (2019) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*