„Nem érzem magamban a két műfaj közötti határvonalat”

Találkozás Alex Skolnick-kal

Ez év március 14-én jazz triójával adott koncertet a Dürer Kertben a thrash metal műfajának egyik emblematikus muzsikusa, Alex Skolnick. (A fellépés a csapat 26 estés Europe Unbound turnéjának volt az egyik állomása.) A Testament szólógitárosával meglehetősen spártai körülmények között, egy szocreál hangulatú öltözőben beszélgettünk; a rendelkezésünkre álló negyed órát tovább szűkítette húsz hónapos kislányom nyűgösködése, akit nem hagyhattunk otthon, lévén, hogy anyukája készítette a fotókat az interjúról. A turnémenedzser azt kérte, ne a Testament-ről, hanem az Alex Skolnick Trio-ról faggassam kedvencemet, ám mivel nem ült ott mellettünk, természetesen mindkét csapat szóba került, sőt egyéb érdekességek is kiderültek a beszélgetés alatt végig a gitárját pengető fickóról.

Rattle Inc.: Alex, jó ideje párhuzamosan játszol jazzt és heavy metalt. Másfajta gondolkodást kíván, különválik ez a két világ a fejedben?

Alex Skolnick: Abszolút. Más a zeneszerzés folyamata, a gitárhang keletkezése és a két műfaj hangzása is nagyon eltérő. A heavy metal riffeken, ismétlődő gitárrészeken alapul, a jazzkompozíciók pedig egymással harmonizáló akkordokból, melódiákból épülnek fel. Nem is tudom, volt-e olyan, hogy egy ötletet átvittem volna egyik műfajból a másikba. Időnként előfordul, hogy a jazzjátékom inspirálja egyes heavy metal-szólóim megszületését.

Tinédzserkorom óta profi muzsikusként játszom heavy metalt, gyakorlatilag azóta pengetek jazz és blues stílusban is, először még csak magamnak, majd a szűkebb környezetemnek, mintegy másfél évtizede pedig már a színpadon is. Furcsa dolog ez, mert egyrészt nem érzem magamban a két műfaj közötti határvonalat, másrészt, amikor heavy metalt játszom, van egy olyan jogos elvárás velem szemben, hogy azt ne keverjem más stílusokkal.

R. I.: Ha a jazz-nél maradunk, azt látom, hogy lemezről lemezre egyre inkább háttérbe szorulnak nálatok az átdolgozások, és mind nagyobb teret kapnak a saját szerzemények. El tudsz képzelni egy olyan Alex Skolnick Trio albumot, amelyen kizárólag a te dalaid kapnak helyet?

A. S.: Igen, olyannyira, hogy valószínűleg már a következő lemezünk is ilyen lesz.

R. I.: Az eddigi AST-albumok közül melyik a kedvenced?

A. S.: Talán a 2011-es Veritas. Nincsenek rajta műfaji korlátok: bár alapvetően egy John Coltrane, George Benson és hasonló muzsikusok által inspirált jazz gitár albumról van szó, maximálisan használom rajta a heavy metalban szerzett tapasztalataimat, képességeimet, és időnként még az elektromos gitár is felvisít benne. (A trió negyedik albuma az iTunes jazzlistájának 7. helyéig jutott előre, olyan nevek közé szorulva, mint Dave Brubeck és Esperanza Spalding – a szerk).

Az Alex Skolnick Trio

R. I.: Mennyit gyakorolsz naponta?

A. S.: Amikor turnézunk, mint most is, legfeljebb a koncertek előtt melegítek be, amikor viszont otthon vagyok, igyekszem délelőtt és délután is legalább két órát gyakorolni. Persze ez is attól függ, milyen egyéb aktuális teendőim vannak: dalírás, egy szóló kidolgozása, stúdiózás, ilyenek.

R. I.: Tizenévesen Joe Satriani-tól tanultál gitározni. Ma, elismert és profi muzsikusként te adsz gitárleckéket?

A. S.: Elő szokott fordulni, ám túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ezt rendszeresen tegyem. De tartok workshopokat, legutóbb például a tavaly augusztusi G4 Experience gitártáborban, ahol olyan nagy nevekkel állhattam egy színpadon, mint Joe Satriani, Eric Johnson és Mike Keneally. Ezeken a workshop-okon mindig nagyszerű tanítványokkal találkozom, akikkel általában a rendezvényt követően is kapcsolatban maradunk, és többek között a Skype-on keresztül segítem a további fejlődésüket.

R. I.: Milyen élmény volt Satriani-val – már egyenrangú társként – együtt muzsikálni?

A. S.: Óriási, emellett természetesen nagy megtiszteltetés is volt számomra, hogy felkért a közreműködésre. A rendezvény öt napja alatt egy csomó időt, ráadásul minőségi időt töltöttünk együtt.

R. I.: Az Alex Skolnick Trio-ban, gondolom, te vagy a fő zeneszerző. A Testament-ben mekkora szerep jut neked a dalírásban?

A. S.: Ez változó, általában a többiek, különösen Eric (Peterson) pillanatnyi kreativitásának a fokától függ. Az első Testament-lemezekhez rengeteg ötlete gyűlt össze, és én többségében azokat használtam. Az utóbbi néhány albumra viszont én is hoztam egy pár dalt, néha riffeket, máskor dallamokat vagy szövegeket is. Összességében azt gondolom, hogy minden lemezre, amin szerepeltem, elég anyagot írtam. A legtöbb Testament-dalon megtalálod a kézjegyemet, gondolok itt például az Into the Pit-re, a Sins of Omission-re, a Disciples of the Watch-ra, a Souls of Black-re, a Practice What You Preach-re, az Over the Wall-ra. vagy a Dark Roots of Earth-re.

R. I.: Remekül sikerült legutóbbi albumotok, a Brotherhood of the Snake. Te is elégedett vagy vele?

A. S.: Abszolút. Eric-nek ez alkalommal rengeteg riff-ötlete volt, ugyanakkor az album nagyon melodikus is. Szeretem a dalait, jó őket élőben játszani, és persze van néhány jó kis szólóm is bennük.

R. I.: Melyik a kedvenc Testament lemezed?

A. S.: Talán a Practice What You Preach.

R. I.: Nekem legelső anyagotok, a The Legacy, amely éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg. Arról az albumról milyen emlékeid vannak?

A. S.: Hihetetlen, hogy milyen régen történt mindez! A korral egyre érdekesebb visszagondolni arra, hogy mindössze 18 voltam a lemez megszületésekor, és az egész egy nagy tanulási folyamat volt számomra. Hogyan kell elkészíteni egy albumot, hogyan kell összerakni egy koncertet; de ekkor hagytam el először huzamosabb időre az otthonomat is, ekkor jártam először stúdióban, majd váltam egy elfoglalt profi muzsikussá.

R. I.: Nincs idő felsorolni valamennyi vendégszereplésedet mások albumain és koncertjein, ám a legizgalmasabbat és egyben a legfurcsábbat mégis említsük meg: az Ozzy-val való 1995-ös kalandodra gondolok…

A. S.: Az Ozzmosis album megjelenését követően Zakk Wylde távozott Ozzy zenekarából, nekik viszont szükségük volt egy hasonló fazonú muzsikusra, nagy lobonccal, mélyre lógatott gitárral. Többen is mondták, milyen nagyszerű dolog, hogy Ozzy meghívott a csapatába, én viszont azt gondolom, hogy inkább a menedzsere, Sharon keze lehetett a dologban. Az egész inkább szólt az imidzsről, mint a rockzenéről. Azt gondolom, elég jó rock-előadó vagyok, így megfelelhettem a célnak, ám valamiért mégis csupán egyetlen koncert lett a dologból (1995. június 9., Nottingham, Anglia – a szerk.). Persze így is óriási élmény volt olyan klasszikusokat nyomni élőben, mint a Crazy Train, a Flying High Again, vagy a Black Sabbath-dalok, úgy, hogy közben Geezer is ott állt mellettem a színpadon.

R. I.: Több neves gitárszakmai magazinban is rendszeresen publikálsz. Saját blogot vezetsz (SkolNotes), kreatív írást tanultál a New School University-n, 2013-ban pedig egy könyved is megjelent Geek to Guitar Hero címmel. Ez összességében elég szokatlan, ha nem példa nélküli a heavy metal világában…

A. S.: Azt gondolom, már amiatt is csodabogárnak tarthatnak, hogy a metal mellett jazzt is játszom…

R. I.: A könyved egy memoár: regény formájában írtad meg a történetedet?

A. S.: Az életem valós eseményeit beszéltem el, úgy, azok ténylegesen történtek. Egy csomó dolog van még, amit meg akarok írni. Nagyon szeretek olvasni, és ezzel is úgy vagyok, mint a zenével: egyes muzsikák arra indítanak, hogy új dalokat komponáljak, az általam olvasottak pedig az íráshoz adnak ötleteket, legyen az egy cikk vagy egy könyv.

R. I.: A következő könyved témája is ott van már a fejedben?

A. S.: Igen, az viszont már tényleg fikció lesz. Leghamarabb jövőre állok neki, az idei év ugyanis zeneileg ígérkezik sűrűnek. A trióval új lemezt szeretnénk készíteni, és van egy pár másik zenei projekt is, amin dolgozom. Továbbra is együttműködöm más zenészekkel, például Stu Hamm-mel (Joe Satriani és Steve Vai basszusgitárosával), akivel hamarosan koncertezni indulok és albumot is készítünk. És talán egy akusztikus anyagot is felveszek majd valamikor a közeljövőben.

R. I.: Keveset tudni a magánéletedről. Jó ideje New York-ban élsz; családostól vagy egyedül?

A. S.: A barátnőmmel élek, nincsenek gyerekeim.

Alex az Acrassicauda tagjaival

A turnémenedzser ekkor jelezte, hogy lejárt a ránk jutó 15 perc, így megköszöntem az interjút, és a közös fotó elkészítését követően átadtam a helyem a Shock! magazin munkatársának. Amire nem maradt időnk, az a Primus-főnök Les Claypool-lal való együtt-muzsikálás története (igaz, az még a ’90-es években történt), illetve az iraki Acrassicauda nevű thrash-csapatról szóló, Heavy Metal in Baghdad című dokumentumfilm, amelynek Alex volt a producere (az is érdekes sztori lehet). Ami még érdekelt, arra már előzetesen, a gitáros weboldalán megtaláltam a választ: az egyik védjegyének számító ezüst tincs a hajában természetes eredetű, 14 éves kora óta él ezzel a külsővel. Hát, ennyi.

A szerző: Coly744 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*