Myrath: Tales of the Sands (2011)

A zenekart és konkrétan ezt az albumot Tóth Zoli kollégám ajánlotta a figyelmembe. Már az első szám hallgatásakor megfogott a modern hangzású, ütős, nyugati típusú metálnak, valamint a keleti dallamoknak, ritmusoknak és hangszereknek az az ellenállhatatlan elegye, amelyből eddig inkább csak mutatóba kaptunk egyes amerikai és európai heavy/power bandák albumain.

A Myrath azonban tunéziai illetőségű csapat, s bár példaképei angolszász területen keresendők, a tradíció a vérükben van, és küldetésüknek tekintik az arab zenei világ és a kemény muzsikák szintézisének megvalósítását. (Az együttes nevének jelentése is „küldetés”, és legutóbbi, 2016-os albumuk is ezt a címet – Legacy – viseli.)

A zenekar 2001-ben alakult, akkor még X-Tazy néven, amit öt évvel később változtattak Myrath-ra. Címkéjük szerint progresszív/power metált játszanak, amelyet népzenével fűszereznek. Sokat elárul róluk, hogy 2003-2005 között kizárólag Symphony X feldolgozásokat játszottak, ugyanakkor azt gondolom, muzsikájuk közelebb áll a power, mint a progresszív vonalhoz, nálam ennek az albumnak például közvetlenül a Kamelot The Fourth Legacy-ja mellett van a helye a polcon.

Sőt, továbbmegyek, a Tales of the Sands nemcsak elsőre, de többedik hallgatásra is a Kamelot legjobb pillanatait juttatja eszembe. Az énekes, Zaher Zorgati hangja viszont nem Roy Khan-ét, még csak nem is a Symphony X-es Russell Allen-ét idézi, orgánuma azokénál testesebb, ércesebb, mélyebb – férfiasabb. Zavarba ejt, de az általam ismert torkok közül nem tudok hozzá hasonlót említeni; ha ti igen, szívesen veszem a megfejtést.

A csapat már jó ideje nem a kezdő ligában játszik: 2006-ban Robert Plant előzenekaraként több mint 7 ezres közönség előtt léptek fel. A Tales of the Sands a harmadik nagylemezük, amelynek megjelenését követően négy kontinensen turnéztak, olyan világhírességek társaságában, mint a Dream Theater, a HIM, a W.A.S.P. vagy Tarja Turunen. Két évvel később a jó nevű amerikai és európai ProgPower fesztiválok műsorrendjében is előkelő helyen szerepeltek; tavaly a Symphony X európai turnéjának állomásain melegítették be a közönséget; Zorgati pedig a legújabb, most április végén megjelenő Ayreon konceptalbumra, a The Source-ra is meghívást kapott, és énekelte fel a pap szerepéhez írt dalokat, dalrészleteket.

De térjünk vissza a szóban forgó anyagra, amelyet a már említett vokalista mellett a gitáros Malek Ben Arbia, a basszusgitáros Anis Jouini, a billentyűs Elyes Bouchoucha és a dobos Piwee Desfray összetételű alapcsapat, valamint három hegedűs játszott fel.

A 45 perces korong alapvetően 10 számot tartalmaz, e mellé jön még egy-egy, az amerikai és a japán piacra szánt bónuszdal, további 10 perc játékidővel. Némi elektronikával, női énekhanggal indul a nyitó Under Siege, majd berobban a metál, vele párhuzamosan pedig megszólalnak a keleti ütősök és vonósok. Már ebben a dalban megkapjuk az első fülbemászó refrént, ahogy az is nyilvánvalóvá válik, milyen jól szól az album, illetve, hogy a súlyos hangzásért sem kell a szomszédba menniük az észak-afrikaiaknak.

A másik kedvencem a lemezről az ezt követő Braving the Seas, ha lehet, az előzőnél is fogósabb verze-dallammal és refrénnel. A Merciless Times (amire az első videoklip is készült) arab dobokkal indul, erre riffel rá a gitáros Ben Arbia, az első refrén után pedig a hegedűk is megérkeznek. A zene – mint metál – egyértelműen nyugatra húz, a dalok nyelve is angol, azonban a címadó dalban arab szöveget is hallani, és talán a keleti hatás is itt a leginkább hangsúlyos.

A Dawn Within is a jó refrénjével vesz le a lábamról. A metálos keménységet itt egy simulékonyabb énekdallam lágyítja, ráadásul mindez visszafelé is működik: a szám közepén hallható keleti ütős-basszus kiállást sivító gitárszóló söpri félre.

A billentyűs hangszer az egész lemezen rafináltan ott van a háttérben, és hol egy dal felvezetése, hol egy szólórész erejéig lép elő látványosan a reflektorfénybe. A modern és a tradicionális egymásba olvadása többek között a Wide Shut című nótában érhető tetten: a ritmika nagyon is mai, a hangszerek és a hangzás viszont századokkal korábbi időket idéznek.

Ilyen eklektikus szám a Requiem for a Goodbye is: ez a dal is elektronikával indul, amelynek szinte azonnal a lábára tapos a súlyos alapriff. A tekerős gitárszólót szintetizátoros bravúrok követik, a kemény riffelést pedig lírai zongorafutamok váltják.

A két bónuszdal közül az elsőben (Apostrophe for a Legend) nyoma sincs arabos hangszerelésnek, a Fate in Motion viszont megint csak keleti vonósokkal indul, s míg az előbbi simán felférne egy Avantasia-albumra, utóbbi számomra egy az egyben a Symphony X-et idézi.

A lemez felvételeire a franciaországi Nanterre-ben került sor, a zenekari (népzenei) részeket a tunéziai Sousse-ban rögzítették, az anyag keverését pedig Stockholmban, illetve az ugyancsak svédországi Orebro-ban végezték. Mi ez, ha nem világzene, egy igazán nemzetközi produkció?

A folytatás, a tavalyi Legacy album hasonlóan magas színvonalúra sikerült, ami alapján kijelenthető, hogy a Myrath-nak – keleti ízei okán és azoktól függetlenül is – ott a helye a műfaj legjobbjai között. A két említett album közül nekem egy hajszálnyival a Tales… tetszik jobban, így ha értékelnem kellene, nem is adhatnék rá kevesebbet 10 pontnál.

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*