Mordred

Az újraéledt Mordred, 2014-ben

A San Francisco-i Bay Area nevéhez köthető thrash-vonalon belül talán a legdallamosabb zenét játszotta ez az 1984-ben alakult csapat. De a Mordred nem csak egy kiváló album miatt marad meg az emlékezetünkben: egy olyan kísérletbe vágtak bele, amelynek a vége akár egy világra szóló siker is lehetett volna, ám e helyett csúfos bukás lett az osztályrészük. A vájtfülűek fúziós zenének neveznék, amit csináltak: a thrasht a funk metállal ötvözték, egyes albumaikon hol idébb, hol odébb tolva a kettő közti határvonalat.

Az együttes a ’80-as, ’90-es évek fordulóján, szűk fél évtizeden belül három nagylemezt és egy EP-t jelentett meg; s míg előbbiek mindegyike markánsan különbözik a többitől, az 1992-es, hatszámos anyag amolyan se hal, se hús produktum: útkeresés, amelynek végén sikerült a lehető legrosszabb döntést meghozni.

1. FELVONÁS: FOOL’S GAME (1989)

A csapat bemutatkozó albumán hallható anyag a melodikus thrash iskolapéldája. Fülbemászó ének- és gitárdallamok, szuper riffek, csodás ikerszólók, a dalok nagy része előtt egy fél-egyperces felvezetés, amelynek témáját aztán egy teljesen más ritmus, riff váltja. Scott Holderby nem az az acélos férfitorok, hangja a magasabb régiókban mozog, de ez az anyag ettől lesz kerek egész. És persze a többiektől, Danny White és Jim Taffer gitárosok, Art Liboon basszusgitáros, valamint a dobos Gannon Hall játékától. Ezen az albumon még csupán vendégként szerepel Aaron „Pause” Vaughn, aki scratch-betéteivel színesíti a metalban megszokott ritmusképleteket. A háttérvokalisták között pedig egy igazán nagy nevet is felfedezhetünk: Chuck Billy-t, akinek hangja ezúttal szerényen beleolvad a háttérbe.

A lemez minden perce élvezetes, nem is tudnék kiemelkedően jó vagy gyenge dalokat említeni. Persze az albumot nyitó State of Mind örök kedvencem, és a lemezt záró Numb gitárszólója is óriási. Még a funkys Everyday’s Holiday és a Rick James-feldolgozás Super Freak is jó kis poénnak tűnt, ám aztán…

2. FELVONÁS: IN THIS LIFE (1991)

…két évvel később megérkezett a folytatás, és már a finoman szólva is sejtelmes (inkább kivehetetlen) borító is valami egészen mást ígért, mint elődje. Az albumot nyitó címadó nóta felvezetése, nyitó riff-je még teljesen rendben van, ám amikor Holderby beszélni kezd… mert hogy a verzékben nem énekel, sokkal inkább rappel. Ami még egyből feltűnik, hogy a basszusgitár az eddigieknél jóval markánsabban szólal meg a dalokban.

A címadó nóta és a The Strain még elmegy, de onnantól egyre nagyobb a funky aránya, egyre több a sratch – amellett, hogy a riffek, szólók is megmaradnak. A lemezpörgető Aaron Vaughn ekkor már állandó tagja a csapatnak, a gitáros Jim Taffer azonban még időben leszállt a léket kapott hajóról; a helyére James Sanguinetti érkezett.

Sikereik csúcsán, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján

Egyrészt zseniális, amit csinálnak, másrészt az olyan dalok, mint a High Potency vagy az Esse Quam Videri, valószínűleg minden thrash-hívőnél kiveri a biztosítékot. Minden album lehet jó, ha annak hallgatjuk, ami – győzködöm magam, de az az igazság, hogy a Mordred-től nem ezt vártam második dobásként.

Az utolsó előtti Progress-ben újra thrash-ül a csapat, de az már csak olyan, mint halottnak a csók. Az utolsóként elhangzó Larger Than Life-ot nem véletlenül nem említem: a 11 számból anno készítettem magamnak egy 8 számos válogatást, és azóta is csak ezeket a dalokat hallgatom. A lemezről mindent elmond, hogy kedvenc nótám róla a Downtown, amely a Police zenekar muzsikáját juttatja eszembe, ami ugye nem igazán metal, rocknak is csak nagy jóindulattal nevezhető.

3. FELVONÁS: VISION (EP, 1992)

A csapat egy évvel később, változatlan felállásban jelentette meg egyetlen, hatszámos EP-jét, amelynek szerzeményei minden valószínűség szerint a kétségbeesett útkeresés jegyében foganhattak. A nyitó In Time metált csak mutatóban tartalmaz; el tudom képzelni, hogy sokan már itt megnyomják a lejátszó stop-gombját. A West Country Hospital esetében valamivel jobb a helyzet, bár az újra és újra felbukkanó, lágy női énekbetét nem a dal acélosságát erősíti. A The Vagrant szinte tiszta funky, a Reach mintha a grunge-dzsal kacérkodna, a szokásos scratch-es, funk-os körítéssel. A Close Minded szimplán rap, a lemezt záró címadó nóta pedig egyszerűen erőtlen, Holderby igazán ki sem ereszti benne a hangját. Szomorú búcsú, csalódottság mindkét fél (a csapat és az egykori rajongók) részéről…

4. FELVONÁS: THE NEXT ROOM (1994)

…ami a zenekar oldaláról az énekes Scott Holderby távozásában öltött testet. Az acélosabb hanggal bíró Paul Kimball váltotta őt a mikrofon mögött, viszont az új anyagnak köze nincs ahhoz a Mordred-hez, amelyet az első két lemezről megismertünk. Jelen cikk írását megelőzően újra meghallgattam (sokadszorra), és ez alkalommal is olyan volt számomra, mintha új lenne. Beskatulyázhatatlan, ugyanakkor amolyan semmilyen, seszínű zene. A funky, a scratch, a rap itt is jelen van, sőt egyes dalokban szaxofont és szájharmonikát is hallhatunk. Érthetetlen: egy csapat, amely menthetetlenül eltévedt az erdőben…

Egy 2016-os, a No Echo nevű zenei weboldalnak adott interjúban a basszusgitáros Art Liboon a következőképpen magyarázta a The Next Room után rájuk köszöntő kudarcos időszakot: „Abban az időben a dobosunk, Gannon (Hall) intézte a zenekar ügyeit. A lemez felvételei során még úgy tűnt, minden rendben van, aztán amikor európai turnéra indultunk volna az anyaggal, kiderült, hogy német rajongóinknak annyira nem jött be a lemez, hogy a küszöbön álló turnénk iránt sem mutattak érdeklődést. Egyszerűen nem voltak elővételben eladott jegyek, mire európai kiadónk, a Noise lefújta a turnét. Erre viszont mi egyetlen módon tudtunk reagálni: beintettünk nekik és feloszlottunk. A tengerentúli fellépések meghiúsulása, valamint a Gannon és a Noise illetékese között egyre növekvő feszültség 1995-ben az együttes végét jelentette.”

5. FELVONÁS: A VISSZA-VISSZATÉRŐ ZENEKAR

A Mordred 2001-ben jelentette be visszatérését. A következő évben élőben is felléptek szülővárosukban, San Francisco-ban, de az új dalok csak nem akartak megszületni. Egészen 2007-ig még koncerteztek itt-ott, majd ismét visszavonulót fújtak. 2013 októberében a csapat létrehozta saját Facebook-oldalát, ahol ismételten bejelentették újjáalakulásukat, méghozzá az In This Life lemezről ismert felállásban. Az együttes 2014-ben az Egyesült Királyságban és Írországban turnézott. A dobok mögött akkor Jeff Gomes ült. Új dalt is játszottak, The Baroness címmel, és azt a szándékukat is nyilvánosságra hozták, hogy a pontosan meg nem határozott jövőben egy új albumot is rögzítenének. Ha mérsékelten is, de kíváncsi vagyok rá…

Mordred, 2014
A szerző: Coly517 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*