Manowar: The Lord of Steel (2012)

A „kedvenc albumok” szavazáson ez a lemez mindössze egyetlen pontot kapott – tőlem. Sokszor előfordul, hogy éppen a legfrissebbet nem értékeljük eléggé, talán mert túl rövid idő telt el a megjelenése óta, és a dalai még nem ivódtak annyira belénk, mint a korábbi számok. Így aztán, gondoltam, fényezem egy kicsit a Manowar legutóbbi anyagát, hátha ezzel végre bevonzom az új sorlemezt. 🙂 Utoljára, mint látható, öt éve jelent meg hasonló, így éppen itt lenne az ideje a következő érkezésének. (Ahogy látom, ennek nem sok az esélye: az együttes jelenleg is turnézik, új nótáknak pedig egyelőre se híre, se hamva.)

Alaptézisként annyit, hogy a The Lord of Steel semmivel nem rosszabb elődeinél, sőt. Nekem kifejezetten tetszik, jobban, mint az előző két stúdióalbum. Nem mintha a Manowar az elmúlt több mint három évtizedben radikálisan megújította volna a saját stílusát. Divatok ide vagy oda, ők ugyanazt a kompromisszum-mentes, nagybetűs heavy metalt játsszák, mint 37 évvel ezelőtt. Ugyanazokkal a harcos pózokkal, amelyek ha időnként mosolyt is csalnak az arcunkra, a tiszteletünket is ki kell, hogy érdemeljék.

Ami változott, az a technika, a zenészek hangszeres és dalszerzői tudása, na meg persze a két ős-tag mellett a legénység másik fele, de az sem túl sűrűn. Nem akarnám különösebben korszakokra bontani a zenekar pályafutását, de az egyik szakaszolási szempont a három gitáros jelenléte lehetne: Ross the Boss a kezdetektől 1989-ig (utoljára a Kings of Metal albumon) játszott a csapattal, Karl Logan pedig 1994 óta tagja a bandának. A köztes időszakban Dave Shankle-lel gyakorlatilag egyetlen album készült, a Triumph of Steel.

S ha már a korszakoknál tartunk, azt gondolom, hogy az első négy album alkot egy fejezetet, az 1987-es Fighting the World-ön – mint akkoriban mások is – elcsábultak a modernebb megszólalás felé, a Kings of Metal-tól viszont már a mai Manowar-t hallom a lemezeken. És amit azóta szerencsére soha nem kellett kimondani velük kapcsolatban, hogy elfáradtak, belefásultak volna a zenélésbe. Éppen ellenkezőleg: talán éppen a hosszú alkotói pihenőidőszakok is kellenek hozzá, hogy mindig erőtől duzzadva, nagyszerű dalokkal térjenek vissza hozzánk.

A csapat a Kings of Metal óta iktat be 4-6 éves szüneteket két lemezmegjelenés közé. Az utóbbi időben pedig korábbi lemezeik újra felvett változatai (Battle Hymns, 2010 és Kings of Metal, 2014), illetve a 2009-es Thunder in the Sky EP kiadásával igyekeztek rajongóik számára elviselhetővé tenni a következő sorlemez megjelenéséig még hátra lévő időszakot.

Karl Logan, Joey DeMaio, Eric Adams és Donnie Hamzik

S hogy egy rövid, némiképp hollywoodi ízű történetnek is helyet adjunk e cikkben: már az EP-t és a The Lord of Steel-t is az a Donnie Hamzik dobolta fel, aki a Manowar legendás bemutatkozó albumán, a Battle Hymns-en is püfölte a bőröket. Mi ez, ha nem a nagy visszatérés?

Na, de hogy a címben jelzett témáról is írjak valamit, a Manowar legutóbbi anyaga gyakorlatilag hibátlan alkotás, változatos témákkal, tempókkal, no meg persze óriási (ha szabad ilyet mondanom) slágerekkel. Már a lemezt nyitó címadó nótában is a legjobb formáját futja a banda, a pörgős-tempós dalban kivétel nélkül valamennyi hangszer(es) a topon van. Ami a korábbi albumokon nem tűnt fel, itt viszont több helyen is, hogy Joey DeMaio basszusgitárja folyamatosan búg: mintha nem is pengetnék, hanem „bekapcsolták” volna.

A Manowarriors elődjéhez képest csupán egy hajszálnyival visszafogottabb, erős középtempós darab. Egy újabb metal-himnusz, közösen üvölthető refrénű induló a csapat rajongóinak. A Born in a Grave-ben tovább lassul az iram, cserébe viszont kapunk egy óriási refrént. (Hasonló mondható el majd a kettővel odébb következő Touch the Sky-ról is.) A Righteous Glory a „kötelező” lírai nóta az albumon, az énekestől ilyenkor megszokott fülbemászó refrénnel. Eric Adams-nek itt szól a legszebben, legtisztábban a hangja.

Izgalmasan újszerű nóta a Black List: egy lassan málházó dal, amiben a basszus perdül ki középre, és illegeti magát; gyakorlatilag DeMaio szólama, szólója húzza maga után csóvaként a többieket; nehezen lehet megállni heveny bólogatás nélkül. A másik kedvenc dalom az albumról az El Gringo: western-hangulat, vágta-tempó, benne időnként egy harangkondulás, a háttérben kórus – nagyon jó, ritkán elővett téma a csapattól (utoljára talán az Outlaw volt ilyen a Louder Than Hell albumon).

Az Annihilation-nek az utolsó percében hallunk egy nem új, de mindannyiszor ülő megoldást: a stúdiótechnika segítségével egymásra csúsztatják a refrén utolsó sorának végét és első sorának elejét, ezzel Adams mintegy ráénekel saját magára. A lemezt záró, középtempós Hail, Kill and Die-ban pedig ismét csak egy, a Manowar-nál visszaköszönő poént hallunk, amikor is a dal szövegébe belefogalmazzák az előző albumaik címét. Ha játszanák koncerten (nem játsszák), heves ököllengetés közepette ennek a refrénjét is együtt kiabálná a közönség Eric-kel.

Összességében ez az album is azt bizonyítja, hogy igen, a 2000-es években is születnek új kedvencek, olyan albumok, amelyek egy lapon említhetők az előző évtizedek remekműveivel. Gyerünk, Manowar, jöhet a következő dalcsokor!

A cikk szerzője: Coly849 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*