Manowar: The Lord of Steel (2012)

A „kedvenc albumok” szavazáson ez a lemez mindössze egyetlen pontot kapott – tőlem. Sokszor előfordul, hogy éppen a legfrissebbet nem értékeljük eléggé, talán mert túl rövid idő telt el a megjelenése óta, és a dalai még nem ivódtak annyira belénk, mint a korábbi számok. Így aztán, gondoltam, fényezem egy kicsit a Manowar legutóbbi anyagát, hátha ezzel végre bevonzom az új sorlemezt. 🙂 Utoljára, mint látható, öt éve jelent meg hasonló, így éppen itt lenne az ideje a következő érkezésének. (Ahogy látom, ennek nem sok az esélye: az együttes jelenleg is turnézik, új nótáknak pedig egyelőre se híre, se hamva.)

Alaptézisként annyit, hogy a The Lord of Steel semmivel nem rosszabb elődeinél, sőt. Nekem kifejezetten tetszik, jobban, mint az előző két stúdióalbum. Nem mintha a Manowar az elmúlt több mint három évtizedben radikálisan megújította volna a saját stílusát. Divatok ide vagy oda, ők ugyanazt a kompromisszum-mentes, nagybetűs heavy metalt játsszák, mint 37 évvel ezelőtt. Ugyanazokkal a harcos pózokkal, amelyek ha időnként mosolyt is csalnak az arcunkra, a tiszteletünket is ki kell, hogy érdemeljék.

Ami változott, az a technika, a zenészek hangszeres és dalszerzői tudása, na meg persze a két ős-tag mellett a legénység másik fele, de az sem túl sűrűn. Nem akarnám különösebben korszakokra bontani a zenekar pályafutását, de az egyik szakaszolási szempont a három gitáros jelenléte lehetne: Ross the Boss a kezdetektől 1989-ig (utoljára a Kings of Metal albumon) játszott a csapattal, Karl Logan pedig 1994 óta tagja a bandának. A köztes időszakban Dave Shankle-lel gyakorlatilag egyetlen album készült, a Triumph of Steel.

S ha már a korszakoknál tartunk, azt gondolom, hogy az első négy album alkot egy fejezetet, az 1987-es Fighting the World-ön – mint akkoriban mások is – elcsábultak a modernebb megszólalás felé, a Kings of Metal-tól viszont már a mai Manowar-t hallom a lemezeken. És amit azóta szerencsére soha nem kellett kimondani velük kapcsolatban, hogy elfáradtak, belefásultak volna a zenélésbe. Éppen ellenkezőleg: talán éppen a hosszú alkotói pihenőidőszakok is kellenek hozzá, hogy mindig erőtől duzzadva, nagyszerű dalokkal térjenek vissza hozzánk.

A csapat a Kings of Metal óta iktat be 4-6 éves szüneteket két lemezmegjelenés közé. Az utóbbi időben pedig korábbi lemezeik újra felvett változatai (Battle Hymns, 2010 és Kings of Metal, 2014), illetve a 2009-es Thunder in the Sky EP kiadásával igyekeztek rajongóik számára elviselhetővé tenni a következő sorlemez megjelenéséig még hátra lévő időszakot.

Karl Logan, Joey DeMaio, Eric Adams és Donnie Hamzik

S hogy egy rövid, némiképp hollywoodi ízű történetnek is helyet adjunk e cikkben: már az EP-t és a The Lord of Steel-t is az a Donnie Hamzik dobolta fel, aki a Manowar legendás bemutatkozó albumán, a Battle Hymns-en is püfölte a bőröket. Mi ez, ha nem a nagy visszatérés?

Na, de hogy a címben jelzett témáról is írjak valamit, a Manowar legutóbbi anyaga gyakorlatilag hibátlan alkotás, változatos témákkal, tempókkal, no meg persze óriási (ha szabad ilyet mondanom) slágerekkel. Már a lemezt nyitó címadó nótában is a legjobb formáját futja a banda, a pörgős-tempós dalban kivétel nélkül valamennyi hangszer(es) a topon van. Ami a korábbi albumokon nem tűnt fel, itt viszont több helyen is, hogy Joey DeMaio basszusgitárja folyamatosan búg: mintha nem is pengetnék, hanem „bekapcsolták” volna.

A Manowarriors elődjéhez képest csupán egy hajszálnyival visszafogottabb, erős középtempós darab. Egy újabb metal-himnusz, közösen üvölthető refrénű induló a csapat rajongóinak. A Born in a Grave-ben tovább lassul az iram, cserébe viszont kapunk egy óriási refrént. (Hasonló mondható el majd a kettővel odébb következő Touch the Sky-ról is.) A Righteous Glory a „kötelező” lírai nóta az albumon, az énekestől ilyenkor megszokott fülbemászó refrénnel. Eric Adams-nek itt szól a legszebben, legtisztábban a hangja.

Izgalmasan újszerű nóta a Black List: egy lassan málházó dal, amiben a basszus perdül ki középre, és illegeti magát; gyakorlatilag DeMaio szólama, szólója húzza maga után csóvaként a többieket; nehezen lehet megállni heveny bólogatás nélkül. A másik kedvenc dalom az albumról az El Gringo: western-hangulat, vágta-tempó, benne időnként egy harangkondulás, a háttérben kórus – nagyon jó, ritkán elővett téma a csapattól (utoljára talán az Outlaw volt ilyen a Louder Than Hell albumon).

Az Annihilation-nek az utolsó percében hallunk egy nem új, de mindannyiszor ülő megoldást: a stúdiótechnika segítségével egymásra csúsztatják a refrén utolsó sorának végét és első sorának elejét, ezzel Adams mintegy ráénekel saját magára. A lemezt záró, középtempós Hail, Kill and Die-ban pedig ismét csak egy, a Manowar-nál visszaköszönő poént hallunk, amikor is a dal szövegébe belefogalmazzák az előző albumaik címét. Ha játszanák koncerten (nem játsszák), heves ököllengetés közepette ennek a refrénjét is együtt kiabálná a közönség Eric-kel.

Összességében ez az album is azt bizonyítja, hogy igen, a 2000-es években is születnek új kedvencek, olyan albumok, amelyek egy lapon említhetők az előző évtizedek remekműveivel. Gyerünk, Manowar, jöhet a következő dalcsokor!

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*