Manowar: Hail to England (1984)

Könnyű helyzetben vagyok, amikor azt a kérdést teszik fel nekem, hogy melyik a kedvenc Manowar lemezem? Ember, hát ez! Sőt továbbmegyek: kedvenc metal albumaim között az előkelő harmadik helyet foglalja el az Unstoppable Force (Agent Steel) és a Seven Churches (Possessed) mögött.

A zenekart 1980-ban, Auburnben (New York) hozta össze Joey DeMaio basszusgitáros és Ross „The Boss” Friedman gitáros, azzal a nem titkolt céllal, hogy a lehető legagresszívebb, leghangosabb zenét játsszák. Előéletükről mindenképpen fontos tudni, hogy Joey (aki David „Rock” Feinsteinnel a Thunderben volt érdekelt) basszusgitár-technikusként, illetve a pirotechnikáért felelős szakemberként dolgozott a Black Sabbath Heaven and Hell turnéján, míg az egykori punkbanda, a The Dictators soraiban megfordult Ross akkori csapatával, a Shakin’ Streettel az előzenekar szerepét töltötte be a fent említett turnén.

A két fiatal összebarátkozott, és elhatározták, hogy zenekart alapítanak, törekvéseiket pedig a Sabbath-turné végeztével siker is koronázta. Énekesként Eric Adams, Joey egyik barátja és osztálytársa, dobosként pedig Carl Canedy (The Rods, illetve később ismert producer) csatlakozott hozzájuk, és ez a tagság vette fel azt a kétszámos demót (1981), amely a Liberty Recordszal kötött szerződést eredményezte. Bemutatkozó anyagukon a Battle Hymns-en (1982) már Donnie Hamzik ült a dobfelszerelés mögött, de ő sem maradt sokáig, mert a Defender single-t és az Into Glory Ride-ot (mindkettő 1983) már Scott Columbus (R. I. P. – 2011) játszotta fel. Ekkor szerződött a zenekar a Liberty-től a Megaforce-hoz (Angliában a Music for Nations-höz), és a legenda szerint a kontraktust a saját vérükkel írták alá. Scott-ról pedig azt nyilatkozta a banda, hogy olyan kegyetlen dobos, hogy a normál dobfelszerelést összezúzta a buli végére, így, elkerülvén a jövőben az ehhez hasonló szituációkat, rendelésre rozsdamentes acélból készítettek neki dobot.

Dalszerzés terén minden bizonnyal nagyon elkapta a fonalat a banda, mert 1984 februárjában már jött is a folytatás a Hail to England képében. Nem tudom, hogy annak idején az első két korong milyen fogadtatásban részesült, egy biztos, itt ért a csúcsra a Manowar, a lemez a „hibátlan” és a „zseniális” fogalmakkal, jelzőkkel egyenlő. Pedig a munkálatok körülményei korántsem voltak ideálisak, lévén a torontói Phase One stúdióban, Jack Richardson producer felügyelete mellett rögzített anyagot, hat nap alatt vették fel és keverték meg. Mindez azonban nem ütött ki balul, a hangzás mai füllel hallgatva is abszolút rendben van, töményen, vastagon szól az album.

A legfontosabb változás az volt, hogy szakítottak az Into Glory Ride epikus megközelítésével, és ezúttal lényegre törően, röviden, velősen vezették elő szerzeményeiket. A lemez címével Anglia előtt tisztelegtek (ekkoriban nagyon jól fogadták őket a szigetországban), az Army of the Immortals-t pedig a Manowar-fanatikusoknak ajánlották. A hét dal egy kicsivel több mint 33 percet tesz ki, valamennyi a metal műfaj abszolút etalonja, megdönthetetlen csúcsa, a zenekar legparádésabb szerzeményei.

Megítélésem szerint a banda zenei összetevői közé a fogós dallamokon és refréneken kívül a klasszikus heavy metal témák, a power metal súlyossága és a thrash metal gyorsasága tartoztak, átszőve epikus, monumentális, itt-ott drámai témákkal, hangulattal, amire a Hail to England album is kiváló példa. A szélsebes, irgalmatlan Kill with Power például a Manowar leggyorsabb, legbrutálisabb darabja, mindemellett az album egyik csúcspontja. A csapatnál az is hagyománnyá vált, hogy majd’ minden lemezükre tettek fel egy instrumentális darabot; jelen esetben ez Joey DeMaio basszusszólója, a Black Arrows képében öl testet.

Ugyancsak DeMaio basszusára építkezik az Each Dawn I Die, amelynek sötét, fenyegető, gonosz hangulata és atmoszférája valósággal megfagyasztja az emberben a vért. Köztudott és a csapat nem is titkolta, hogy ekkoriban egy kicsit belemásztak az okkultizmus/sátánizmus világába, ami az Each Dawn I Die-on kívül a záró, 9 perces Bridge of Death-ben érhető tetten. Ez a monumentális, drámai ívet leíró, lélegzetelállító eposz kizárólag a Mercyful Fate Evil-jével említhető egy lapon, méltó megkoronázása ennek a hibátlan mesterműnek.

Ami pedig a korong megjelenésének évszámát illeti, igen erős mezőnybe érkezett, mert a későbbiekben olyan lemezek jelentek meg, mint a Judas Priest-től a Defenders of the Faith (igaz, ez januárban), a Scorpions Love at First Sting-je, a Meryful Fate Don’t Break the Oath- ja, a Metallicától a Ride the Lightning vagy a Twisted Sister Stay Hungry-ja.

Ha jól belegondolunk, az idén 37. születésnapját ünneplő együttes nem követett el komoly hibákat a pályafutása során, következetesen kiálltak rajongóikért és a metal műfajért (még akkor is, ha az image-ük valahol nagyon vicces volt), semmiféle aktuális trend sem befolyásolta őket. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik Manowar-anyag tetszik, nekem még a Fighting the World, a Kings of Metal és a Louder Than Hell a nagy kedvenceim. Értelemszerűen a Hail to England színvonalát többé már sosem érték el, maximum megközelítették vagy megpróbálták megközelíteni. Mindent összevetve, tekintélyt parancsoló karrier áll mögöttük, a szakma, a műfaj zöme példát vehetne róluk.

A szerző: Dávid László616 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Trackback / Pingback

  1. Manowar-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*