Malice: In The Beginning… (1985)

A W. A. S. P. kritikában már utaltam a ’80-as évek megosztott Los Angeles-i metal színterére (glam/hair metal, vagy ahogy az egykori Death Force énekes, Jim Drabos fogalmazott egy interjúban, „chicks with dicks” kontra thrash/speed metal), úgyhogy most nem ismétlem meg önmagam, azonban létezett egy pár olyan zenekar, amelyik egyik táborhoz sem tartozott. Ez annak volt köszönhető, hogy e csapatok muzsikája a hajbandák kedvelőinek túl súlyos volt, a thrashereknek viszont nem volt elég brutális. Ilyen együttes volt például az Armored Saint, a Commander, illetve a Malice.

Ez utóbbi csapat ráadásul nem is számít tősgyökeres Los Angeles-i bandának, hiszen pályafutásuk az Oregon állambeli Portlandben kezdődött. A bandát 1980-ban alapította Jay Reynolds és Kip Doran gitáros, James Neal énekes, Matt McCourt basszusgitáros, illetve a dobos Deen Castronovo. Nem sokkal a megalakulás után Jay Reynolds úgy döntött, hogy Los Angelesbe költözik, ahol hamarosan egy másik gitáros, Mick Zane (R. I. P. – ezzel az írással egyben rá is emlékezem) is csatlakozott hozzá, hogy egy eredeti metal zenekart hozzanak össze. Miután induló formációjukhoz helyben képtelenek voltak megtalálni a megfelelő muzsikusokat, meggyőzték Mark Behn basszusgitárost, James Nealt és Pete Laufmann dobost, hogy Portlandből tegyék át a székhelyüket az Angyalok Városába.

A zenekar nagyon céltudatosan, szorgalmasan, tettvágytól fűtve vetette bele magát a munkába. Első megnyilvánulásuk gyanánt felkerültek a legendás Metal Massacre válogatássorozat első részére, ők egyedüliként két dallal. Ettől a ponttól kezdve be is indult a banda szekere, és a Los Angeles-i klubélet egyik legnépszerűbb együttesévé avanzsáltak. (Legelső, 1982 novemberében, a Troubadour klubban adott koncertjük alkalmával a Metallica és a Pandemonium voltak az előzenekarok). Ebben a korai időszakban egy tagcsere is történt: Pete Laufmannt Clifford Carothers váltotta, és így alakult ki a Malice klasszikus felállása.

Intenzív demózásba kezdtek, ily módon rögzített anyagaik közül az 1984-esre (amit Michael Wagener producelt) figyelt fel az Atlantic, és szerződtette őket. Tulajdonképpen az első lemezt demózták fel egy az egyben. A bemutatkozó anyag felvételei három helyen zajlottak: a dalok egy része az Access (Michael Wagenerrel), másik felük a Cherokee és a Pasha stúdiókban (Duane Baronnal, illetve Ashley Howe-val) került rögzítésre, a végső keverésért, a végeredmény formába öntéséért azonban már csak Michael Wagener felelt a Cherokee-ban.

James Neal

A zenészek kinézete, kiállása alapján mindenki glam rockra asszociálhatott, a muzsika viszont riffcentrikus, keménykötésű heavy/power metal. Mind James Neal hangja, éneke, mind a Reynolds/Zane páros sziporkázó játéka, a nóták hangulata a Judas Priest iránti rajongásukról árulkodik, tehát sokkal durvábban álltak a zenéhez, mint a Mötley Crüe, a Ratt, a Dokken vagy a W. A. S. P., ugyanakkor meg sem közelítik a Slayer, a Dark Angel vagy a Metallica által képviselt agressziót. Szerzeményeikben fontos szerepet játszanak a fogós dallamok és a refrének, a sebességet tekintve pedig kizárólag a közepesen gyors tempókig merészkednek. A ritmusszekció precízen, feszesen, húzósan alapozik, ezzel is hozzájárulva az album, a dalok klasszikus voltához. A lemezre olyan zseniális darabok kerültek fel, mint a Rockin’ with You, az Air Attack, a Stellar Masters vagy a zakatolós riffekkel felvértezett Hellrider. A lemez összképét tekintve valamelyest a No Heaven for the Raven lóg ki a képből, amely egy lassú, monumentális, epikus jellegű tétel.

A két évvel későbbi folytatás, a License to Kill szintén fenomenális lett (rajta olyan kiválóságokkal, mint a Sinister Double, a Chain Gang Woman, a Christine, illetve a Murder), azonban a komolyabb áttörés sajnos nem jött össze számukra, ezzel együtt/ettől függetlenül a zenekar kult státuszt vívott ki magának az undergroundban. Erejükből még egy kiadványra, a ’89-es Crazy In The Night EP-re futotta, ez azonban már nem ért fel a lemezek színvonaláig, és a banda feloszlott.

2006-ban alakultak újjá (a klasszikus felállásból csak a gitárosok vettek részt benne), és New Breed of Godz címmel egy korongot is megjelentettek (a Helstar-os James Riverával a mikrofon mögött), amelyen négy vadonatúj felvétel mellett nyolc klasszikus nóta újra felvett változata hallható. Ők is az alulértékelt, „sokkal többre vihették volna” zenekarok táborába tartoznak, és Mick Zane tragikus halálával minden bizonnyal be is fejeződött pályafutásuk. Az azonban vitathatatlan, hogy mindkét albumuk az egyetemes heavy/power metal legjobb alkotásai közé tartozik.

A szerző: Dávid László565 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*