Iron Maiden: Brave New World (2000)

Vitába szállok azokkal, akik azt mondják, a Blaze Bayley-érát és Bruce Dickinson 1999-es visszatérését követően az Iron Maiden már semmi emlékezeteset nem tett le az asztalra. A Brave New World-öt például a Vasszűz negyedik-ötödik legjobb albumának tartom. Az alábbiakból talán az is kiderül majd, hogy miért.

Bruce Dickinson első körben 1981-1993 között volt az Iron Maiden énekese. Hangjának, dalszövegeinek és színpadi teljesítményének nagy szerepe volt abban, hogy a csapat a ’80-as közepén elérte pályafutásának zenitjét, s a műfaj egyik első számú képviselőjévé vált. Abban az időszakban hét stúdióalbum készült a közreműködésével, megannyi klasszikus a The Number of the Beast-től egészen a Fear of the Dark-ig. Ő volt az ikonikus frontember, Rob Halford mellett a heavy metal másik torka.

Dickinson 1993-ban lépett ki az együttesből, hogy tovább építse három évvel korábban, a Tattooed Millionaire album megjelentetésével elkezdett szólókarrierjét. Steve Harris-ék a Wolfsbane énekesével, Blaze Bayley-vel igyekeztek őt pótolni, és bár a vele készült The X Factor és Virtual XI albumokon is voltak jó dalok (gondoljunk csak a Sign of the Cross-ra vagy a Futureal-re), mindenki érezte, hogy ez csupán kényszermegoldás, és az új vokalista nem a Vasszűz árnyékában fog megöregedni.

Ne feledkezzünk meg egy másik korábbi tagról, a gitáros Adrian Smith-ről sem, aki, miután 1989-ben megjelentette szólóprojektje, az ASAP első albumát, a Silver and Gold-ot, a No Prayer for the Dying lemez előkészületi munkálatai során összekülönbözött a főnökkel, Steve Harris basszusgitárossal, konkrétan a követendő zenei irányvonal kapcsán, és szintén távozott a csapatból. A helyére az a Janick Gers került, aki Dickinson alkotó- és zenésztársa volt a Tattooed… albumon.

Bayley-t végül 1999 januárjában kérték meg társai, hogy távozzon a csapatból. Az apropót az adta, hogy elégedetlenek voltak a Virtual XI világ körüli turnéján nyújtott vokális teljesítményével, bár Janick Gers egy interjúban később beismerte, részben az együttes hibája, hogy arra kérték Blaze-t, olyan hangfekvésben énekeljen, amely távol áll a saját természetes regiszterétől.

Az új frontember keresése során a menedzser Rod Smallwood-nak végül sikerült rávennie Harrist, hogy hívják vissza Dickinsont a bandába. Az énekessel gyakorlatilag egy időben lépett ismét a fedélzetre Adrian Smith is, és mivel nem látták okát, hogy Gers-től megváljanak, rendhagyó módon a háromgitáros felállás mellett döntöttek.

Dickinson azt szabta újbóli csatlakozása egyik feltételéül, hogy ne egy szimpla visszatérő albumot, hanem a lehető legmodernebb produkciót alkossák meg. Ez lett az ezredfordulón megjelent Brave New World (Szép új világ), amelynek címét Aldous Huxley azonos című, világhírű regényétől kölcsönözték. Mivel elégedetlenek voltak Harris saját stúdiója, az Essex-i birtokán található Barnyard hangzásával (ahol a legutóbbi négy Maiden-anyag is készült), a felvételekre a párizsi Guillaume Tell stúdióban került sor, a lemez producere pedig Kevin Shirley lett.

Valószínűleg mindenki tudja, de azért hadd idézzem fel, milyen remekműveket kapunk a csaknem 67 perces dalcsokorban! Az album azzal az emblematikus The Wicker Man-nel nyit, amelynek megszületését az azonos című, 1973-as, kultikus brit horrorfilm inspirálta, s amelynek vége (ha játsszák) mindig megénekelteti a Maiden-koncertek közönségét.

A Ghost of the Navigator 4-5 különböző énektémát is felvonultat; zeneileg, hangulatilag a No Prayer for the Dying lemez korszakát idézi, ám azoknál a daloknál összetettebb mű. A Blood Brothers címe hallatán egyből beugrik a bődületes, himnikus refrén; a kompozícióban a megfelelő ritmusban váltogatják egymást a finomabb és durvább hangzások. A Dream of Mirrors azonban még ezt a „slágert” is űbereli azzal, hogy az ugyancsak első osztályú refrént a végén felgyorsítva is elővezeti.

A másik kedvencem az Out of the Silent Planet című nóta, amelyben két dallamos énektéma hág egymás sarkára, és amelyben minden más számnál jobban hallható Harris és az egész Iron Maiden muzsikája egyik védjegyének számító basszus-galopp.

Az Iron Maiden ezzel az albummal ott folytatta, ahol 1992-ben abbahagyta. Dickinson és társai jó érzékkel egyensúlyoztak a direktebb, ütősebb dalok és az epikusabb, nagyobb lélegzetű szerzemények között. Az anyag egyszerre dallamos, refrén-orientált és gitár-centrikus. A vájtfülűek talán el tudják különíteni egymástól a három gitárszólamot – nekem ez nem sikerült. Azt gondolom, ezt a hangzást két gitár is ugyanúgy elő tudná állítani (ahogy stúdiókörülmények között akár egyetlen hathúros hangszer is képes ennél vastagabb sound-ot produkálni).

A Brave New World megjelenését egy 100 állomásos világ körüli turné követte, amelynek csúcspontját a csapat 2001. január 19-i Rio de Janeiro-i fellépése jelentette, amelyet 250 ezer ember élvezett a helyszínen.

A soron következő anyag, a 2003-as Dance of Death semmivel sem sikerült rosszabbul elődjénél, és az azóta megjelent három Iron Maiden album is kiváló alkotás. Más kérdés, hogy azokról nemigen tudnék témákat, dallamokat felidézni. Talán utóbbiakat nem hallgattam eleget, talán nem operálnak olyan fogós refrénekkel, mint a hőskorszak mérföldkőnek számító alkotásai. Egy azonban biztosan kijelenthető: felesleges aggódni a jövőjük miatt, a csapat – egy komoly, ’90-es évekbeli hullámvölgyet túlélve – továbbra is diadalmasan szeli a rockzene óceánját.

A szerző: Coly541 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*