Blasphemer: Blasphemer (2017)

Az extrém metal muzsikák kialakulásában elévülhetetlen szerepet játszott Nagy Britannia. Legyen szó a HC/punkról, a grindcore-ról vagy a death metalról, a szigetországi bandák mindegyik műfajban az élen jártak.

Általában minden kategóriáról elmondható, hogy a legkorábban alakult és felbukkant zenekarok lettek a minták, a követendő példák, ők aratták le a babérokat, az utánuk jövőknek csak a torta maradéka jutott. Amennyiben Angliáról esik szó, a Napalm Death-t, a Carcass-t, a Bolt Thrower-t, az Unseen Terror-t, az Azagthoth-ot, a Warhammer-t, illetve a Cancer-t kell elsőként kiemelni, míg például a Desecrator, a Malediction vagy a Necrosant „csak” a kult státuszig jutott.

Ebbe az utóbbi csoportba tartozik a Blasphemer is. A csapat történetét olvasva meglepően konstatáltam, hogy karrierjük 27 éves múltra nyúlik vissza, ugyanis 1990-ben alakultak Dewsbury-ben, West Yorkshire-ben. 1995-ös feloszlásukig három demót (ezek 2001-ben egy gyűjtemény formájában láttak napvilágot) hagytak az utókorra, amelyet követően Dominion-ként kezdtek új életet, és jelentettek meg két lemezt, illetve egy válogatásanyagot. Miután ez a zenekar is megszűnt, 2015-ben aktivizálták magukat újra Blasphemer név alatt, majd még ugyanebben az évben vették fel a kétszámos Demo of Darkness 2015-öt, 2016-ban jött a Blasphemer single, idén pedig a bemutatkozó album.

Az eredeti tagságot Cristiniano Cagna és Matthew „Mass” Firth gitáros/énekesek képviselik, a ritmusszekciót pedig a visszatérés óta Dale Brown basszusgitáros, valamint Dan „Storm” Mullins dobos alkotja.

Old school death metalként aposztrofált muzsikájukat a Death Note rövid intrója után berobbanó Immortality igazolja, és vonultat fel mindent, ami ennek a stílusnak az ismérve. Nem tapasztalatlan, zenei ösvényüket kereső zöldfülűekről lévén szó, hazai terepen, az Academy stúdióban rögzített korong dalai, hangzása a régi idők (értsd ’80-as évek vége, ’90-es évek eleje) emlékét idézi fel. A gyors részek a Massacre-t, a középtempós, valamint lassabb ütemek a Bolt Thrower-t, a hörgés pedig itt-ott John Walkert (Cancer) juttatta eszembe. Jó kis szerzeményeket tett fel a banda a korongra, az akusztikus témával befejeződő March of the War Priests-et és a Cult of the Conquerors-t kiváló dallamokkal szerelték fel.

A régi iskolás death metal rajongóknak kizárólag ajánlani tudom a lemezt, amely annak idején is bőven megállta volna a helyét. Remélem, hogy a jövőben sűrűbben fognak hanghordozóval jelentkezni a britek, mert egy igen erős albumot adtak ki.

A szerző: Dávid László630 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*