Anthrax, The Raven Age – Barba Negra, 2017. március 12. vasárnap

Ezt az estét megelőzően 2013 júliusában, a Budapest Parkban láttam Scott Ian-éket. Mondhatni, nem is volt olyan régen, azonban egy olyan csábító ajánlatra, mint hogy egytől egyig eljátsszák kedvenc Anthrax-albumom nótáit, ez alkalommal sem tudtam nemet mondani.

És valóban, varázslatos időutazásban lehetett részünk, pláne, hogy nemcsak az éppen három évtizeddel ezelőtt megjelent Among the Living dalai kerültek terítékre, hanem az azt megelőző és követő anyag, a Spreading the Disease és a State of Euphoria egy, illetve két száma is. Nem véletlen, hogy közönség tagjainak átlagéletkora erősen közelített a harminchoz, talán meg is haladta azt, többen pedig a fiukat, lányukat is elhozták a koncertre.

Már a brit The Raven Age is szépen megmozgatta az elöl állókat, a betömörült közönségben nem volt könnyű kedvező pozíciót foglalni az Anthrax koncertjére. A színpad előtt állókhoz hasonlóan az előzenekart alkotó fiatal srácok is vehemensen rázták a fejüket saját lendületes muzsikájukra; a rendelkezésükre álló szűk színpadsáv nem is nagyon adott lehetőséget sokkal több mozgásra. A csapatról, ha mást nem is, annyit illik tudni, hogy itt gitározik az Iron Maiden-es Steve Harris fia, George. Metalcore-nak titulált muzsikájukkal eléggé elütöttek a főbanda stílusától, de ez talán nem is volt baj.

Elölről hátratekintve mindenképpen úgy tűnt, hogy teltházas a buli, és a neten utólag látott, a galériaszintről készített fotók is csak megerősítették ezt a benyomást. Ennek az ellenkezője lett volna igazán meglepő, hiszen az Anthrax-re koncertfronton semmiféle panasz nem lehet, a csapat zeneileg és látvány szempontjából is „8 napon túl múló” élményt nyújt közönségének. A hangzás ezúttal is hibátlan volt, én mindössze Belladonna sávjában toltam volna feljebb a keverő potméterét. Nem tudom, a csapat mindenhová ilyen profi fénycuccal megy-e, de a ránk zúduló színorgia is rengeteget dobott a mostani produkción.

Azt tudtuk, hogy egy blokkban adják majd elő a teljes Among the Living-et, azonban a turné első felében még (és a hír hozzánk is így jutott el) az este második felében csendült fel a címadó nóta, majd a Caught in a Mosh és sorban a többi ’87-es szerzemény. A turné stockholmi koncertjét, március 4.-ét követően viszont megcserélték a két blokkot, és nálunk már ezekkel a dalokkal kezdtek.

A másik, hogy Angliában még a lemezen hallható sorrendben nyomták az album nótáit, aztán ezt is szép lassan átvariálták. Ezzel feltehetően nemcsak számunkra kívánták kevésbé kiszámíthatóvá tenni a koncertet, hanem saját magukat is szórakoztatták. Így aztán a Caught in a Mosh után hiába dúdolta elő magában az ember, hogy „ná-ná-ná, ná nánánáná ná-ná-ná”, nem az I Am the Law csendült fel, hanem a One World; az egyik legnagyobb sláger Indians pedig utolsó előttiként hangzott el a lemezről. A blokkot záró Imitation of Life felkonferálásával persze Scott már senkinek nem tudott meglepetést okozni.

Ami viszont sokunkat váratlanul ért, hogy a dobok mögül a koncert végén nem Charlie Benante, hanem egy másik ismerős arc, az Anthrax-be nem először beugró Jon Dette kászálódott elő. („Varsóban elveszett a Somló…” – énekelte annak idején az LGT. Benante-nek is a lengyel fővárosban veszett nyoma: a korábbi koncertek setlist-jeinek tanúsága szerint ott még ő csépelte a bőröket, hozzánk viszont már nélküle érkezett meg a turnébusz.) Mindezt szerencsére egyáltalán nem sínylette meg a produkció, nekem legalábbis – koncert közben – nem volt hiányérzetem.

Ha összeszámoljuk, vasárnap este mindössze 15 Anthrax-nóta hangzott el. Hogy ez kevés, vagy éppen elég? Én örömmel vettem volna még egy-két régi klasszikust és az utolsó két album egyik-másik nagy slágerét. A magnóról játszott intrókkal és outróval ugyan némileg fel lett habosítva a program, de mégis más felvételről hallgatni a Black Sabbath Mob Rules-át vagy a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll-ját, mint, mondjuk, az A.I.R-t vagy az Aftershock-ot, ami Angliában még része volt a programnak.

A tagok közül a legtöbbet Belladonna mozgott a színpadon: rohangált, lelkesen ugrált, gesztikulált, igazi frontemberként kommunikált a közönséggel, hol a tömeget hevítette, hol egyes kipécézett rajongókkal folytatott párbeszédet. A koncert második felét egy fekete, Anthrax-feliratú sapiban nyomta végig, és bár anélkül tényleg úgy nézett ki, mint egy kissé zilált frizurájú, öregedő indián asszony, a kondíciója még mindig bámulatra méltó. Időnként Frank Bello-ból is előtört a vadállat, aki hol indiántáncot járt, hol teátrálisan a mennyezet felé lökte a karját, hol pedig alulról ordította bele a vokálokat a mikrofonba.

Scott higgadtan kormányozta a csapat hajóját az este viharos hullámain, miközben kaján vigyorral húzta elő gitárjából a jól ismert riffeket, egyes számok elején-végén művészi módon pengetett, viszont nem láttunk tőle a védjegyének számító bakugrásokat, sem kergebirka-rohangálást. Jon Donais pedig még mindig egy kissé szürke, visszafogott viselkedésű, fiatal játékos a rutinos rókák között. Nem olyan felszabadult a színpadon, mint amit a zene és az Anthrax-név megkívánna, nem is olyan nagy figura, mint a többiek, viszont jól játszik: az A.D.I./Horror of It All felvezetéseként még egy rövidebb szólót is elnyomhatott.

Persze nem csak a zenészek teljesítményére, a közönség lelkesedésére sem lehetett panasz. Ha mást nem is, a refréneket együtt üvöltötte a tömeg a színpadon állókkal. A leghangosabb talán a Be All, And All-nál volt a kórus, közben pedig végig ment az ugrálás, őrölt a mosh pit, a legvehemensebbek pedig még crowd surfing-re is ragadtatták magukat.

Egyértelműen kijelenthető, az egybegyűltek méltó módon ünnepelték egy korszakos album megjelenésének 30 éves jubileumát. Nagy koncert volt, bánhatja, aki más programot szervezett magának aznap estére!

AZ ELHANGZOTT DALOK:

Intro: Mob Rules (Black Sabbath), I Can’t Turn You Loose (Otis Redding, Blues Brothers version)

Among the Living
Caught in a Mosh
One World
I Am the Law
A Skeleton in the Closet
Efilnikufesin (N.F.L.)
gitárszóló (Jonathan Donais)
A.D.I./Horror of It All
Indians
Imitation of Life

Fight ‘Em ‘Til You Can’t
Breathing Lightning
Madhouse
Blood Eagle Wings
Be All, End All
Antisocial

Outro: Long Live Rock ‘n’ Roll (Rainbow)

Ui: Scott Ian önéletrajzi könyvében éppen az Among the Living megírását és megjelentetését megelőző időszaknál járok. Óriási sztori, mindenkinek ajánlom!

A cikk szerzője: Coly848 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*