Overkill: The Grinding Wheel (2017)

Rég nem talált nálam ilyen kedvező fogadtatásra egy új Overkill-album, mint a csapat legfrissebb alkotása. (Igaz, egyiket sem hallgattam meg ilyen rövid időn belül ennyiszer.)

A New Jersey-i – ma már – ötösfogat pályaíve számomra az 1991-es Horrorscope-ig volt tökéletes; az 1999-ben megjelent Necroshine-ig szereztem be rendre minden korongjukat, és hallgattam azokat – egyre csekélyebb érdeklődéssel. Érdekes, hogy a Necroshine még tetszett is, utána viszont valahogy elkanyarodtam mellőlük, és legfeljebb egy-egy szám erejéig alkottam képet arról, hol is tartanak éppen.

Így aztán nem is fogok olyan kijelentéseket tenni, hogy „az előző albumhoz képest…”, mert az Overkill elmúlt másfél évtizedével kapcsolatban nem igazán vagyok képben. Azt viszont elmondhatom, hogy amikor az új lemez második dala (Goddamn Trouble) ment a lejátszóban, az jutott eszembe, ami már a W.F.O. – The Killing Kind – From the Underground and Below albumok időszakában is felmerült bennem, hogy időnként kifejezetten jólesik Overkillt hallgatni, de nem két lemezt egymás után. És hogy az újabb anyagok vajon miért nem tudnak olyan markánsan különbözni egymástól, mint a csapat pályafutásának első darabjai.

Aztán eljutottam az anyag végéig, majd újra meghallgattam a nyitó Mean, Green, Killing Machine-t, és azt mondtam magamban: basszus, ez különbözik! Ez más, mint amiket legutóbb hallottam! Ezen már elsőre-másodikra rögzülő refrének, finom megoldások, látványos (hallványos) tempóváltások, és ami számomra a legfontosabb, dallamok vannak! Utóbbinak nem biztos, hogy minden Overkill-fan örül maradéktalanul – én igen.

Az új lemez lényegét három dalban vélem megragadni. Ezek, mint egy váz, a két szélén és nagyjából a közepén adnak biztos támaszt az egész szerkezetnek. A nyitó Mean, Green, Killing Machine és a lemezt záró címadó tétel is 7 percnél hosszabb szerzemény, míg a The Long Road alulról súrolja a 7 percet. Mindháromban hallhatunk dallamos kórusokat: hol Blitz vokálozik saját maga alá, hol a D. D. Verni vezette hangszeres szekció (a Mean, Green…-ben mindkettő). Utóbbi szám hangsúlyos dobbal indít, fokozatosan indul be, egymás után csatlakozik a többi hangszer is, valahogy úgy, mint a Smoke on the Water című Deep Purple-klasszikus elején. Zseniális kezdés, amit hasonlóan tartalmas folytatás követ. A második refrén után egy meghökkentően dallamos énektéma kerül elő, majd riff- és tempóváltás, a dal előbb lelassul, hogy aztán a gitárszóló idejére újra a legmagasabb fokozatba kapcsoljon.

Az ötödikként elhangzó The Long Road egyből dallamos kórussal és egy kvázi gitárszólóval nyit, és csak körülbelül a második perc táján indul be a szokásos Overkill-zúzás. A refrén itt is dallamos, már-már himnusz-szerű, egyfajta úti induló.

A címadó nóta ugyancsak összetett mű, ha lehet, az eddigieknél is dallamosabb refrénnel (na, ezt képzeld el Blitz smirglis hangján!), középtájon egy újabb felpörgéssel, hogy aztán jöhessen a katarzis: Verni basszusfutamai, egy kis síró gitár, majd olyan valami, amiről – ha itt kapcsolódsz be – valószínűleg nem mondanád meg, hogy az Overkillt hallod. Kivéve persze, amikor Blitz is beleénekel.

Zseniális ez a három szám, bármikor, akárhányszor meghallgatnám őket. És akkor még nem beszéltünk a már előzetesen klipről, koncertről is ismerős Our Finest Hour-ról: a refrénje már alapból ütős, a végére azonban ezt is dallamosabbá teszik. Itt emelném ki a dobos Ron Lipnicki teljesítményét, aki őrült jó témákat üt a cuccon. A Let’s All Go to Hades is a dallamos számok sorát gyarapítja: már-már olyan érzésem van, mintha egy feldolgozásnótát hallanék.

S ha már feldolgozás: a lemez 10 dalát bónuszként megtoldó Emerald a csapat legutóbbi budapesti fellépésén is elhangzott. Úgy gondolom, az Overkill-nek inkább a saját dalok fekszenek jobban: annyira egyedi a zenekar hangzása, hogy a kezük között minden más szerzemény egy kicsit – tőlük és az eredeti előadótól is – idegenné válik. Ám ha a közönség egy újabb rétegéhez jut el így, jelen esetben a Thin Lizzy muzsikája, ám legyen.

A többi dal az Overkilltől már megszokott, hagyományosabb vonalat követi: gyorsabb, direktebb, homogénebb nóták, amelyekben azért ugyanúgy hallhatunk egy-két ütős gitártémát, basszus-betétet, vagy éppen radiális tempóváltást. Összességében azt mondhatom, hogy a kínálat üdítően változatos, az új albumon mindenki megtalálhatja a neki tetsző számokat. Hogy ez a kettősség a jövőben is jellemző lesz-e a zenekar anyagaira vagy sem, kiderül. A dallamosabbá válás trendje más thrash csapatok mellett Blitz-éket is megérintette. Nekem tetszik ez az irány. úgyhogy csak így tovább, Wrecking Crew!

A szerző: Coly701 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 Trackbacks / Pingbacks

  1. Overkill: Necroshine (1999) – Rattle Inc.
  2. Overkill: The Wings of War (2019) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*