Melechesh: The Epigenesis (2010)

A skandináv fém című cikkem elején megemlítettem, hogy mely országokban a legpezsgőbb a metal élet, azaz honnan származik a legtöbb zenekar. Most az ellenkezőjét nézzük meg: milyen bandák vannak, akik olyan színtérről érkeznek, amelyek nem éppen a fémzenei élet központjai, és esetleg még különlegesnek, „egzotikusnak” is mondhatunk. Az Izraelből (Jeruzsálem, Betlehem) származó Melechesh mindenképpen unikumnak számít a metal világában, igaz, a zenekar már egy jó ideje Hollandiába tette át a székhelyét.

Legalábbis Ashmedi (énekes/gitáros/szövegíró), aki az együttes alapítója, vezetője. Egyszemélyesnek mégsem mondhatjuk a Melechesh-t, mert vannak további zenészek is, sőt Moloch (gitár, egyéb húros hangszerek) egyenesen ős-tagnak számít; valamint az 1993-as alakulás óta rengeteg ember megfordult a csapatban (igaz, csak 1995-től teljes a banda); és úgy tudom, a turnén is más a tagság, mint akik közreműködnek a lemezeken.

A Melechesh zenéjét szokás mezopotámiai metalnak is hívni, ami szerintem, mint kategória, nem létezik. Ugyanakkor tény, hogy a csapat muzsikáját átszövi a közel-keleti népzene, a szövegek pedig a sumér, asszír mitológiára épülnek, és a dalokban okkult témák is megjelennek. Így végül is hívhatjuk ennek, de nem a skatulyázás a lényeg. A zene igazából a black metalban gyökerező technikás, modern thrash és extrém metal elegye. Bizonyos, hogy ha egy együttes egy nem szokványos régióból érkezik, akkor van nagyobb esélye az ismertségre, ha valamilyen különleges zenei elemeket épít bele a muzsikájába. Ahogy teszi ezt a Melechesh is.

A The Epigenesis a banda sorrendben ötödik lemeze, szerintem a pályafutásuk csúcsa, de igen jó lett az ezt követő Enki, és a korábbi albumaik is tetszenek.

Az album a Ghouls of Ninive című, középtempós számmal indul, ami még csak afféle bemelegítésnek mondható, hogy aztán berobbanjon a Grand Gathas of Baal Sin, ami nemcsak ennek az albumnak, hanem talán egész eddigi pályafutásuknak a legjobb száma. Szélvészgyors pengetés és dob, de egy másodpercig sem unalmas, mert tele van váltásokkal, ötletes kiállásokkal és remek szólókkal. Az ének hörgős, gyűlölettel teli, de a vége felé van egy érdekes, „lihegős kántálás” is. Az ének egyébként az egész lemezen durva, dallamos verzéket, refréneket nemigen hallunk, de ide ez tökéletesen illik.

Ennek a zenének a különlegességét a gitártémák adják; nem csak néha hallunk egy-egy keleties betétet, ezek a harmóniák gyakorlatilag összeolvadnak a metalos riffeléssel. Érkezik a Sacred Geometry, amely inkább középtempós nóta, de van benne egy nagyszerű, gyorsabb riffelős rész is. A The Magickan and the Drones laza keleties témával indul, majd egy visszafogottabb, málházós résszel folytatódik, aztán gyorsabb lesz a tempó, majd megint lassabb, és akkor mindig van valamilyen érdekes kiállás és izgalmas gitártéma a dalban. Ez a változatosság tulajdonképpen minden számban megtalálható, az ezt követő Mystics of the Pillar című dal 8 és fél percére is ez a jellemző: időnként egy kicsit „megpihen”, néhol bekeményedik és mindig mutat valami érdekeset.

Két dal lóg ki a sorból, amelyek valódi keleti népzenék: a When Halos of Candles Collide és az A Greater Chain of Being. Ezek szitárral és más húros hangszerekkel előadott pihentetők. Szerintem egy ilyen szám is elég lett volna, de ez legyen a legnagyobb baj.

Úgy terveztem, hogy minden számon egyenként végigmegyek, de az ismertető írása közben rájöttem, hogy nincs értelme, mert a továbbiakban is szinte ugyanazt írhatnám. De ez nem jelenti azt, hogy unalmas, önismétlő lenne az album. Végig ötletes és különleges gitárharmóniák szólnak, a dob is nagyon változatos tempókat produkál, az ének pedig – ha nem is annyira változatos – elég karakteres és kellően szigorú.

A lemez utolsó számát, a 12 perces The Epigenesis-t azért még megemlíteném. Dallamos, hipnotikus gitártémával indul, majd szinte végig „utaztat” a dal. Mintha az ősi kultúrákban bolyonganánk, annyira megjeleníti ezt a hangulatot, érzést a zene; ugyanez persze a többi számról is elmondható, de ebben a nótában különösen érzékelhető ez a hangulat.

Lehet, hogy sokat emlegettem a népzenét, és emiatt azt hihetnénk, hogy ez egy folk metal album, de erről szó sincs. Jelen esetben az extrém metal és a közel-keleti zene tökéletes fúzióját hallhatjuk több mint egy órában. A folk metal szerintem – leszámítva egy-két zenekart – inkább nevetséges és lélektelen. És akkor sem lesz jó egy olyan zene, amelyben különféle stílusokat próbálnak ötvözni, ha nem megfelelőek az arányok. A Melechesh és a The Epigenesis album szerencsére nem ilyen: egy igazi remekmű.

A szerző: Zozzie240 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*