Koncertekre koncentrálva 3.

Living Colour, A38 Hajó, 2008

Legelső külföldi zenekaros koncertélményemre több mint három évtizeddel ezelőtt, a legutóbbira múlt év novemberében került sor. 1985 óta csaknem 100 csapat fellépést láttam, volt, amelyikét több alkalommal is. Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom. Az első ilyen bulim a Nazareth koncertje volt. Munkából érkeztem, és egy olyan lánnyal beszéltem meg „randevút” a BS előtt, akivel addig csak leveleztem. Mivel nem sok pénz volt nálam, éhségem csillapítására öt zsemlét vettem, azokat rágcsáltam, csak úgy üresen. A lány persze nem jött, legalábbis nem találkoztunk.

Az 1987-es, Kisstadion-beli Helloween koncerten a nyári hőségtől eltikkadt tömeget slagokkal locsolták. Az egyik vízsugár közvetlen közelről talált arcon, a szám egy pillanatra tele lett vízzel. Az is itt, vagy az MTK-pályán történt meg, hogy a szemüvegem (akkor még kerek Lennon-okulárét hordtam) lecsúszott az orrnyergemről, az egymáshoz préselődő testek közötti résen át egyenesen a földre. Egy rossz mozdulat valakitől, és összetiporják. A körülöttem állók azonnal szorítottak annyi helyet, hogy lehajolhassak érte és felvehessem. Épségben megúszta.

Sziget Fesztivál

Az egyik, Landler Művelődési Házban tartott Thrash-Mosh Klubból tartottunk éppen hazafelé vonattal. Az út maximum 15-20 perc lehetett a Nyugatiig, talán annyi se. Ahogy ott ültünk, két mellettünk álló fickó szólított meg bennünket. Elkérték a barátom kitűzőjét, úgymond, megnézni. Talán cseréltek is volna, legalábbis ezt mondták kezdetben. Aztán inkább megtartották az új szerzeményt. „Maradj ott, ahol vagy!” – figyelmeztetett az egyik, arra intve, hogy ne próbáljuk visszaszerezni, ami a miénk. Megalázó helyzet volt, mozdulhattunk volna, de nem ért annyit az egész.

Életem egyik legemlékezetesebb koncertje a Living Colour fellépése volt az A38 Hajón, 2008 októberében. Meghitt, ugyanakkor forró hangulatú buli volt, elképesztő zenészi teljesítményekkel, rendkívül közvetlen muzsikusokkal. A gitárbűvész Vernon Reid tőlem karnyújtásnyira, lehunyt szemmel, révületben pengetett, a basszusgitáros Doug Wimbish lejött az emelvényről, a közönség sűrűjébe szólózni, Will Calhoun pedig egy intergalaktikus dobszólót nyomott le. Örök élmény.

Living Colour, A38 Hajó

A résztvevőknek ugyancsak az lehetett, amikor tavaly novemberben, az Overkill Barba Negra-beli koncertjének vége felé az énekes Blitz rövid nekikészülődést követően kivetette magát a tömegbe: a közönség szó szerint a tenyerén hordozta.

1991-ben – valószínűleg anyagi okokból kifolyólag – úgy alakult, hogy a Metallica Népstadionbeli koncertjét – sokad magammal – a sportlétesítmény Stefánia úti kerítésén kívülről hallgattam végig. 2010-ben már beljebb jutottam, ám az előzenekarokról szándékosan lemaradva, helyezkedés szempontjából késve érkeztem, és így a mellékelt fotón látható távolságból voltam kénytelen élvezni James-ék legfrissebb produkcióját.

Metallica, Puskás Stadion, 2010

Azóta tartom fontosnak, hogy kedvenceimet a megfelelő közelségből lássam, és ezért hajlandó vagyok mélyebben is a pénztárcámba nyúlni, gondolok itt például a tavalyi Black Sabbath koncert V.I.P. állóhelyre szóló, 31 ezer forintos belépőjére. 2011-ben az első sorból „tomboltam” végig a Judas Priest szigetes koncertjét, s ugyanezt tavaly az Overkill buliján is sikerült megismételnem.

Mindenki más céllal megy a koncertre. Én a hajrázás (általában fél-egycentis a séróm) mellett leginkább fotózom. A múltkor két fickó végig arról beszélgetett mellettem, hogy melyiküknek milyen pengetőket sikerült szereznie a zenészektől és a börzén. Tényleg!

Más pogózik: nem nézi, csak hallgatja és élvezi a zenét. Így, bő 30 évnyi rutinnal a hátam mögött kezdem kitapasztalni, hányadik sortól van biztonságban az ember a lökdösődőktől. Az első sorban igen, a másodikat viszont már „ütik-vágják”. A múltkor – nyilván bármiféle rossz szándék nélkül – akkora elefántpuszit kaptam a porckorongsérves derekamra, hogy hirtelen nem tudtam, mibe kapaszkodjam.

Glenn Tipton testközelben, Sziget, 2011

Persze van, amikor inkább csak látjuk, mint halljuk a zenészeket. Az In Flames szigetes koncertjén 2004-ben például a borzasztó hangosítás (ami egyébként nem jellemző a fesztiválra) élvezhetetlenné tette a produkciót. Az Apocalyptica Népstadion-kertbeli fellépésén, valamikor a 2000-es évek elején pedig több szám alatt is egy az egyben elment az erősítés: a közelben állók hallották, a többiek viszont csak elképzelték, mit is játszanak éppen Paavo-ék.

A Guns N’ Roses 1992-es koncertjén annyian voltunk, olyan sűrűn álltunk a Népstadion gyepén, hogy a kiadós (nem novemberi) esőt követően a kollektív testmelegtől (na meg persze egy kis ugrálástól) egyhamar megszáradt a ruhánk. Jeff Scott Soto 2014-es koncertjére viszont olyan szerény létszámú hallgatóság gyűlt össze, mint egy átlagosan népszerű hazai csapat valamelyik bulijára. A teljes magyar rockszerető közösség helyett is én szégyelltem magam…

A szerző: Coly806 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*