Sufnimetál 2.

Lemezbolti műsoros kazetta

„Emlékeztek még, hogy…?” – hülye kérdés: az 1975 előtt születettek számára megszokott dolgok voltak, a fiatalabbaknak viszont már nem nagyon volt részük a ’80-as évek „fapados” élményeiben.

Például abban, hogy az akkori olcsóbb magnók egy része nem nagyon bírta a 2×45 perc játékidejű kazettát: húzta, esetleg be is kapta a szalagot, ezért álltam rá én is inkább a 2×30 percesekre. Probléma akkor állt elő, ha a rádióban egyben leadták a 40-50 perces lemezanyagot. Ahogy a felvétel során közeledett a kazettaoldal vége, izgatottan lestem, mikor tűnik fel a mágnesszalagot lezáró színtelen szakasz, akkor – mint a villám – magnó kikapcs, kazetta kivesz, megfordít, visszatesz, felvétel újraindít. Közben eltelt, mondjuk, 5 másodperc, ami lemaradt a zenéből. Soha nagyobb veszteséget, legalább megvolt egy újabb anyag!

Magnóról magnóra mindenféle átjátszókábelek segítségével vettük át egymástól a zenéket. Idővel jelentősen megkönnyítette a dolgunkat Dávid barátom kétkazettás magnója, olyan azonban továbbra is előfordult, hogy a tévéből („Mindenki maradjon csendben!”) mikrofonnal vettem fel egyes számokat.

Nemcsak felvettem vele, ezen is hallgattam a zenéket

Korábban említettem, hogy bizonyos rádiós szerkesztők szűk időkorlátok közé voltak szorítva. Nem (vagy eredménytelenül) kapálóztak a programkészítőknél, hogy az általuk leadni szándékozott lemezek általában hosszabbak, mint a félórás műsoridő. (De miért is beszélek többes számban, Komjáthy Györgyön kívül nem emlékszem másra, akinél ez problémát jelentett volna. Göczey Zsuzsa a Bartókon, szombatonként 55 percet kapott, abba sokszor még ráadásszámok is belefértek.) A fél órából 2-3 perc elment a felvezetővel, így körülbelül 7 dalra marad idő, és ha az aktuális szám éppen nem ért véget a műsoridő leteltével (a legtöbbször nem ért véget), akkor egyszerűen lekeverték. Olyan felvételem is van, ahol alig kezdődik el a nóta, már halkul is el.

A műsorvezetői kommentekre különösen a kívánságműsor esetén kellett figyelnünk: szöveg a dal előtt, szöveg utána, a rec és a stop gombot a megfelelő pillanatban kellett megnyomnunk, hogy a Twisted Sister vagy az Accept mellé ne kapjunk egy kis Takács Marikát vagy Gálvölgyi Jánost is. Voltak olyan felvételeim, ahol a felvett zene előtt Komjáthy György utolsó felkonferáló mondatát is lehetett hallani.

A lemezbolti „műsoros” kazetták esetében (a műsorvezetői belebeszéléseket leszámítva) ugyanezek megtörténtek. Az A oldal végén a legtöbbször lekeverték a számot – miközben a B oldalon egy csomó hely maradt. Amikor pedig – már a ’90-es években – a zenekarok elkezdtek egyórásnál hosszabb albumokat megjelentetni, jártam úgy (például a Dream Theater Awake vagy a The Gathering How to Measure a Planet? című lemezével), hogy a kazettakészítők egyszerűen lehagytak dalokat a szalagról. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy összekeverték a lemezoldalakat: az Anthrax Spreading the Disease-éről például sokáig azt hittem, hogy az Aftershock-kal kezdődik.

A 2×45 perces szalagokat gyakran húzta a magnó

Internet és magyar szaksajtó akkor még nem lévén, a zenekarokkal kapcsolatos információkat onnan csipegettük össze, ahonnan tudtuk. Például német nyelvű Metal Hammerekből, nulla német nyelvtudással. Persze hamarosan tisztában voltunk vele, hogy a schallplatte hanglemezt jelent, az überraschung meglepetést, a schlagzeug pedig dobot. Na, ilyen kifejezésekből állt össze a szókincsünk. Igyekeztünk összerakni, hogy egy együttesnek kik a tagjai, és milyen lemezei jelentek meg addig. A Mad Max nevű csapatot akkor már ismertem, a hasonló című filmet viszont még nem. Így aztán – a német szavak erdejében bolyongva – jó ideig azt hittem, hogy Mel Gibson is a német csapat oszlopos tagja.

Amikor az ismerősöktől kaptunk zenéket kazettán, meghallgatásra vagy átvételre, tulajdonképpen ők válogattak helyettünk. Szerencsére a legtöbbször jó ízléssel. Később több akkori lemezről is kiderült számomra, hogy az adott csapatok (Gravestone, Ostrogoth, Picture stb.) legjobb teljesítményei; hiába szereztem meg később más albumaikat is, azok már nem jöttek be. Ugyanígy voltam a válogatáskazettákkal is, amelyekre egy-egy zenekartól maximum 3 számot vettek fel. Az egész lemezt jóval később meghallgatva rádöbbentem, hogy azok a legjobb dalok a lemezen.

Végezetül, mintegy az 1985-ös projekt lezárásaként, jöjjön egy csokor az általam kedvelt dalokból. A lemezcímeket hadd ne írjam ide, a megjelenés éve biztos támpontot jelent a beazonosításban.

Airwolf: Victory Bells (1988)
Alien Force: Hell and High Water (1985)
Attila: Defcon I – Thermonuclear Warrior (1986)
220 Volt: Electric Messengers (1985)
Culprit: Guilty as Charged (1983)
Cutty Sark: Sold to Kill (1985)
Demon: Night of the Demon (1981)
Faithful Breath: Don’t Feel Hate (1984)
Girlschool: Race with the Devil (1980)
Mad Axeman: Pearl Harbour (1984)
Oz: Rock ’n’ Roll Widow (1984)
Pariah: Puppet Regime (1989)
Tokyo Blade: Night of the Blade (1984)
Tyrant: The Battle of Armageddon (1985)
Underdog: Nightmare (1984)
Witch Cross: Face of a Clown (1984)

A szerző: Coly517 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*