Koncertekre koncentrálva – 2. rész

4. Black Sabbath: Live Evil (1982)

És előjő a tenger sötétjéből a Neon Lovag, nyomában Lucifer és a csőcselék, őket a háború disznója és a kényszerzubbonyba zárt paranoiás, a vudu papja és a Vasember követi… Talán soha nem szólt még ilyen súlyosan Tony Iommi gitárja, nem hangzottak olyan gonoszul a régi és az új Black Sabbath-dalok szövegei, mint Ronnie James Dio szájából. Egyik első kazettám (narancssárga Polimer) őrzi az anno a Petőfi rádióból felvett anyagot, amelyet a csapat amerikai turnéja során, Seattle-ben, San Antonióban és Dallasban rögzített. Kedvenc dalaim új értelmezésben, a stúdiólemezekről ismerttől eltérő énekhangon szólalnak meg; már csak ezért is jó egy ilyen koncertalbum.

5. Scorpions: World Wide Live (1985)

Lehet, hogy a Scorpions a ’80-as évek közepén még közelebb állt hozzám, mint az Iron Maiden? Ma ez már másként van, mindenesetre akkor ez a koncertlemez nyerte el inkább a tetszésemet. A több mint 77 perces duplaalbum dalait a csapat kaliforniai, párizsi és kölni koncertjein vették fel. Igazi Best of-program az együttes 1979-1985 közötti időszakából, persze a Coming Home-tól a Big City Nights-ig, a Still Loving You-tól a The Zoo-ig volt is miből válogatni.

6. AC/DC: If You Want Blood You’ve Got It (1978)

Bevallom, soha nem voltam az ausztrál csapat elvakult rajongója, ez az anyag mégis magával ragadott, számról számra belém égett. Mert az eszenciáját adja Bon Scott-ék munkásságának; mert mindössze egyetlen, szűk 54 perces albumról van szó; és mert az AC/DC élőben szólal meg igazán jól, a színpadon ficánkolhat a kedvére (kacsázhat, pöröghet a hátán, és kergetheti ezzel az extázisba a rajongókat) Angus Young is. Az anyagot jórészt a zenekar brit turnéjának Glasgow-i állomásán rögzítették. Örök klasszikus.

7. Michael Schenker Group: Rock Will Never Die (1984)

Mondhatni, ez esetben egyetlen muzsikus viszi a hátán a produkciót, a csapat névadója; a többiek viszonylag ismeretlen zenészek, ám az anyag egészét tekintve mégis minden a helyén van. Az album anyagát 1983 októberében, két egymást követő estén vették fel a londoni Hammersmith Odeon-ban. Az anyag színvonalát nem feltétlenül mondanám egyenletesnek, ám az olyan dalokért, mint a Captain Nemo, illetve az ugyancsak instrumentális Into the Arena, az I’m Gonna Make You Mine vagy a koncertet záró Doctor Doctor miatt már megérte feltenni a korongot a lemezjátszóra. Utóbbi szám különlegessége, hogy abban Michael egykori csapata, a Scorpions két kiválósága, a tesó Rudi Schenker és Klaus Meine is csatlakozik a színpadi társasághoz.

8. Judas Priest: Unleashed in the East (1979)

Tényleg furcsa album ez (többször is érték olyan vádak, hogy a számait nem is koncerteken rögzítették): egyetlen tömör csomag, szinte lélegzetvételnyi szünetet sem enged a zenészeknek és a hallgatóságnak, homogén a közönségmoraj, és az átkötő szövegek terén Halford tényleg a minimumra szorítkozik. Talán éppen ettől üt az anyag, amelyen a ’70-es évek Judas Priest-jének legnagyobb slágerei hangzanak el (Exciter, Running Wild, Sinner, Tyrant – megannyi ’80-as évekbeli együttesnév).

9. Iron Maiden: Live After Death (1985)

Talán ott lehet a hiba, hogy az anyagot még a kazetta-átmásolós korszakban ismertem meg, és soha nem volt meg teljes egészében (most sincs). Az egészet hallottam már, de soha nem egyvégtében. Lenyűgöznek az olyan dalok, mint a Hallowed Be Thy Name vagy a Children of the Damned, és örülök, hogy Dickinson hangján is hallom az első két album legnagyobb slágereit, de a kedvenc Iron Maiden-korszakom még csak ezután kezdődött. Persze a csapat klasszikus felállásának vitán felül csúcsteljesítménye ez az album. „Scream for me, Long Beach!”

10. Down: Diary of a Mad Band (2010)

És akkor a végére egy jó kis XXI. századi cucc! Szeretem a Down muzsikáját, azon belül is a csapat bemutatkozó albumának nótáit. Na, azokat itt szépen meg is kapom, a 13-ból 10-et. Élőben még inkább kidomborodik az együttes jammelős, elszállós oldala, a Lysergik Funeral Procession dalközépi tempóváltásától és az Eyes of the South beindulásától még inkább libabőrös leszek (közben el is vonultam egy kis videónézésre). Sajnálom, hogy lemaradtam a zenekar budapesti koncertjéről; ha lesz rá alkalmam, legközelebb biztos nem fogom őket kihagyni!

Down

Versenyen kívül néhány további klasszikus, az igazságosság kedvéért időrendben:

Deep Purple: Made in Japan (1972)
Led Zeppelin: The Song Remains the Same (1976)
Rush: All the World’s a Stage (1976)
KISS: Alive II (1977)
Thin Lizzy: Live and Dangerous (1978)
Journey: Captured (1981)
Motörhead: No Sleep ’til Hammersmith (1981)
Venom: Eine Kleine Nachtmusik (1986)
Slayer: Decade of Aggression (1991)

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*