Koncertekre koncentrálva – 1. rész

A virtuális szerkesztőségünkbe eddig beérkezett Best of-listákról mindössze egyetlen koncertlemez köszönt vissza többször is: az Iron Maiden Live After Death-je. Az eredmény – kellően nagy minta esetén (ez még nem az) – azt mondatná egy közvélemény-kutatóval, hogy a rockzene rajongóinak kedvenc koncertalbuma (sőt, kis túlzással minden idők legjobb heavy metal koncertlemeze) a fenti anyag. Lehet, hogy így is van, nálam azonban éppen hogy befért a Top 10-be. És nem azért lett kilencedik, mert nem tetszik, egyszerűen csak nem került annyira közel hozzám, mint más élő felvételek.

Pedig „az én időmben”, a ’80-as évek közepén valóban a Live After Death és a Scorpions World Wide Live-ja, ez a két tényleg kitűnő és hangulatos koncertlemez volt az aktuális sláger. Én viszont – valamikor még 1981-82 táján – a ’70-es évek rockzenéjén keresztül kerültem közel a műfajhoz. Akkoriban több, ma már klasszikusnak számító koncertalbumot volt szerencsém végighallgatni és megszeretni, sőt egyes bandák munkásságát éppen ezeken keresztül ismertem meg behatóbban.

Ezek az anyagok többségükben a ’70-es évek utolsó vagy a ’80-as évek kezdeti időszakában készültek, és mint ilyenek, inkább helyezhetők a hard rock, mint a heavy metal skatulyájába. Ami miatt e lemezeket a műfaj legjobb koncertanyagainak tartom, az egyrészt a dalok szólókkal, improvizatív betétekkel történt felturbózása, új köntösbe öltöztetése, azaz a látványos és kimagasló zenészi teljesítmény, másrészt a közönség interaktív jelenléte. A felvételek nem feltétlenül a dinamikájukkal, mint inkább egyedi hangulatukkal lopták be magukat a szívünkbe, váltak örök élménnyé.

Tetszett, ha a dalok máshogy szólaltak meg a színpadon, ha az élő lemeztől mást, többet kaptam, mint amit a stúdióalbumról már ismertem. Ezért sem igen hallgatok mai koncertfelvételeket. Ha tudtok jó, a fenti paramétereknek megfelelő, XXI. századi anyagokat említeni, szívesen veszem. Addig is, íme, a tíz kedvenc koncertlemezem:

1. Rainbow: On Stage (1977)

Varázslatos utazás a szivárványon túlra, ahol az isteni torok, Ronnie James Dio élete talán legjobb teljesítményét nyújtja. Ritchie Blackmore gitárja rendre párbajra hívja Tony Carey szintetizátorát, a dobokat pedig nem kisebb ikon püföli, mint Cozy Powell. A mindössze hat számot tartalmazó, ám több mint 64 perc játékidejű duplaalbum felvételei 1976 folyamán, német és japán koncerthelyszíneken születtek. A Man on the Silver Mountain és a Starstruck egyvelegben olvad össze, a lírai Catch the Rainbow-t az improvizációkkal több mint negyedórásra húzzák el, a Still I’m Sad pedig –a lemezváltozattól eltérően – énekkel hangzik el. Az előadásnak Dio összekötő szövegei, a közönséggel folytatott párbeszéde ad igazán élő hangulatot.

Ronnie James Dio és Ritchie Blackmore

2. Uriah Heep: Live (1973)

Az oroszlán barlangjában, a vetélytárs Black Sabbath városában adott felejthetetlen koncertet 1973. január 26-án a gitáros Mick Box és csapata. A Uriah Heep a lehető legerősebb felállásával érkezett Birmingham-be, a mikrofon mögött David Byronnal, a billentyűs hangszereknél Ken Hensley-vel, a dobok mögött pedig Lee Kerslake-kel. Csupa legendás név, összetéveszthetetlen zenekari megszólalás, amelyet Byron magas hangja mellett a Hammond-orgonaszőnyeg és a torzított gitárhangzás határoz meg. A zenekar legnagyobb slágerei hangzanak el ezen az estén, az Easy Livin’, a Tears in my Eyes és a Look at Yourself lendülete minden kétkedőt félresöpör az útból. Dob- és szintetizátorszóló, ahogy az ebben a stílusban elvárható, az előadás azonban egy pillanatra sem válik unalmassá. Sőt!

3. Scorpions: Tokyo Tapes (1978)

A német csapat japán turnéjának két tokiói állomásán rögzítette a 85 perces duplaalbum dalait. Egy korszak ért véget ezekkel a fellépésekkel, hiszen a gitáros Uli Roth a turnét követően távozott a zenekarból. A Scorpions a negyedik dal után emelkedik el a földről, esik transzba, gyújtja meg az eget, érinti meg a szivárványt. A koncert második fele pedig igazi örömzene, olyan, ma viszonylag kevésbé ismert dalokkal, mint a Steamrock Fever vagy a Dark Lady; a közönséget azonban egy japán népdal, a Kojo no Tsuki előadásával sikerül végképp levenniük a lábáról. Herman Rarebell fantasztikus dobszólót nyom le, Roth pedig nemcsak gitározik, több dalban énekel is – ami nem feltétlenül előny, mindenesetre színesíti a produkciót.

(folyt. köv.)

A szerző: Coly775 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*