„Havannától” a Junky Beat-ig

Interjú Pál Attilával, a Slogan zenekar egykori gitárosával

Pál „Cika” Attila gitáros 1988-1991 között volt tagja a techno-thrasht, majd progresszív metalt játszó Slogan zenekar klasszikus felállásának. Cika 2014-2015 között egy rövid időre még visszatért a bandába, majd megalakította saját csapatát, a Junky Beat-et. Beszélgetésünkben elfeledett hangulatokat idézünk fel, emellett természetesen a kikerülhetetlen „mivel foglalkozol mostanában? -kérdés is elhangzik.

Dávid László: Attila, köszönöm, hogy igent mondtál erre az interjúra. Egy kis múltidézésre invitállak, rendben?

Pál Attila: Sziasztok, üdv mindenkinek! Én köszönöm a megtisztelő felkérést, hiszen olyan eseményekről lesz szó, amelyek nagy része csaknem 30 évvel ezelőtt történt. Ez az időszak a korai fiatalságunk, úgyhogy én is nosztalgikus hangulatba kerültem, és szívesen idézem fel a kezdeti időket. Nem mintha idősnek érezném magam, és kapaszkodnom kellene a múltba, de ha valami jó volt, azt többször is szívesen megnézi, újra meghallgatja az ember. Annak nem árt az idő, csak még szebbé teszi.

D.L.: Kezdjük a legelején: azt olvastam, hogy a Slogan 1985-ben alakult, te pedig Bartucz Zoltán basszusgitárossal 1988-ban csatlakoztál a zenekarhoz. A Slogan előtt játszottál más bandákban is?

P.A.: Ha a legelején kezdjük, akkor már a Slogan előtti életemből is külön könyvet lehetne írni, ezért csak a legfontosabbakat említeném. „Amikor kölyök voltam…”: általános iskola 5. osztály, az 1980-as évek közepe, amikor döntenem kellett, hogy melyik zenei stílus legyen az irányadó számomra. Még gyerekként ijesztő volt számomra a csöves, ricsés bandák látványa a Havanna lakótelepen, ahol felnőttünk, ezért úgy voltam vele, hogy bármi, csak az nem! A rádióban mentek az ilyen-olyan zenék, volt BRAVO magazin stb., de nem igazán tudtam választani közülük, egészen addig, amíg először meg nem hallottam az Edda együttes első lemezét.
„Jött egy furcsa érzés, vad erővel elkapott…”, és onnantól biztos voltam benne, hogy a „szakadtakhoz” akarok tartozni, és úgy érezni, hogy szabadon élek. Ehhez meg is találtuk egymást a megfelelő osztálytársaimmal, akikkel kiszakadtunk a való világból, az iskolából, a tanulásból, mindenből, ami normális. Az apám vett egy húr nélküli gitárt, amihez az egyik haverommal a Lenin körúti Zongorateremben vettünk gitárhúrt. Már az is nagyon izgalmas volt, de amikor apám felhúrozta a gitárt és eljátszotta A felkelő nap házát, onnantól csak a gitározás érdekelt (aminek persze a szüleim nem örültek).
Feljárt hozzánk apám egyik haverja, aki nagyon profin gitározott. Ő kezdett el tanítgatni, a csárdásoktól a Millió rózsaszálig mindent, én pedig lelkes tanítvány voltam. Otthon vele és az apámmal „zenekaroztunk”, három dobgitárral játszottuk a legkülönfélébb zenéket. Nekem a The Shadows számai tetszettek a legjobban, ott kibontakozott, hogyan épülnek fel a különböző szólamok. Ezt követően, két osztálytársammal már hatodikban megalapítottam a Maffiózó zenekart.
Accept – Metal Heart: számomra az igazi metálkorszak kezdete. Megőrültem a szólókért és a torzított gitárért! Hetedikben áttettek a másik osztályba, amivel szétszedték a zenekarunkat, de mi nem oszlottunk fel, sőt: nyolcadikban megírtuk első szövegünket egy Exploited-dalra, ami a tanárokról szólt, nem éppen a legfinomabb stílusban.
A középiskola első osztályában kezdtünk el koncertekre járni, (Metal Henger, Tormentor stb.), de legtöbbször már a fellépés előtt úgy „bealapoztunk”, hogy utólag nem sok maradt meg a produkcióból. Jöttek az új zenék (Slayer, Voivod), az új haverok; teljes szakadtságra törekedtünk, öltözködésben, életmódban egyaránt. Akkoriban a menő bandák (Ossian, Lord, Sámán stb.) már komolyan koncerteztek, amiről mi még csak nem is álmodoztunk, mivel nem volt olyan dobosunk, akinek felszerelése is lett volna.
A középiskola első évének végén szóltak a hajam miatt, ugyanis kezdtem levedleni a klasszikus metál-külsőt, és az utolsó napon egy húszcentis taréjjal mentem be a suliba, megalapozva ezzel a biztos bukást és metálkorszakom végét. Innentől kezdve minden összekeveredett. Játszottam három-négy zenekarban (metál, punk, skin, rock and roll), és akkoriban ismertem meg B. Zolit (aki nem volt metálos), vele jártam le az közös haverunk pincéjébe, ahol volt egy dobszerkó, és mindenki mindenkivel zenélt meg bulizott; igazi alternatív, vegyes társaság volt. Nagyjából itt, egy közös ismerős által került a képbe a Slogan, akiknek akkor már – hozzánk képest – elég jó szerelésük volt, ami nekünk nagyon tetszett.

D.L.: Hogyan esett rád a csapat választása?

P.A.: Ezt nem tudom pontosan, de valószínűleg szerepet játszott benne, hogy jó gyorsan tudtam tompított kvintezni, és azon túl, hogy más stílusú zenéket is játszottam, elég sok metál téma volt a tarsolyomban.

D.L.: Mennyire voltál képben a korai Slogan zenei világát illetően? Ismerted esetleg régebbről Horváth Endre gitárost és a Wallachy testvéreket, a dobos Attilát és az énekes Lászlót? Egyetértesz azzal, hogy Zoli és a te érkezéseddel alakult ki a banda klasszikus felállása?

P.A.: Sem a Slogant, sem a Wallachy testvéreket nem ismertem korábban. Eléggé más világból jöttünk, aminek eredményeként a bandán belül általában két klikk alakult ki. Mi öltözködésben, viselkedésben, életmódban is mások voltunk, mint ők; kilógtunk a sorból, ami a fényképeken is jól látszik.

D.L.: A „Green Air” (1988), illetve a „Message from/for the Human Beings” (1989) demók már veled és Zolival készültek?

P.A.: A „Green Air”-re nem emlékszem, a „Message…”-re viszont már igen. A munka java részét Attiláék végezték, velünk inkább csak a gondok voltak. De ha játszottunk, vagy született egy új dal, ami mindenkinek tetszett, akkor jól elvoltunk.

D.L.: 1990-ben jelent meg a „Forgotten Moods” demó, amely a hazai underground színtér egyik legnagyobb klasszikusának számít. Hogyan, milyen módszerrel íródtak a nóták, és hol vettétek fel az anyagot?

P.A.: A szövegeket mindig Ateszék hozták, mi azt sem tudtuk, mit jelent például az, hogy „Forgotten Moods”, ezért időnként megkérdeztük, hogy miről is van szó. Nehéz különválasztani, hogy ki melyik részét hozta a zenének: én is sokat hoztam, Zolival időnként előre kidolgozott témákkal jöttünk, dallamos basszusokkal – azok általában tőlem származtak. Endriske (a másik gitáros) nagy AC/DC-rajongó volt, úgyhogy néha voltak nézeteltérések a témák kapcsán, de ha meg tudtunk egyezni és mindenkinek tetszett, akkor felvettük a dalt, gyakran ének nélkül, az később jött rá. Úgyhogy nem voltak komoly veszekedések, az volt a lényeg, hogy mindenki rábólintson a témára, és utána szívesen játssza. Az Athy stúdió a gyáli próbahely volt, ahol a fényképek is készültek. Itt is Attiláéknak volt köszönhető a technika, a kulturált környezet, az effektcuccok. Nekem néha gitárom sem volt, csak otthon a szakadt dobgitár, azon írtam meg gyakorolgattam.
A stúdiózás is érdekesen alakult: mi csak feljátszottuk a témáinkat, aztán néztük a többieket, vagy kint cigiztünk, de így is ugyanúgy élveztük a munkát, és izgultunk, hogy jól sikerüljön. Mindenkinek voltak a szívéhez közelebb álló dalok, nekem az újabbak, azok ugyanis energikusabb témák voltak (Transsubstantiation, Atonal Harmonies).

D.L.: A korai időkhöz képest mennyit fejlődtetek zeneileg? Elégedettek voltatok a „Forgotten Moods”-szal?

P.A.: A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, én a korai időkhöz képest inkább visszafejlődtem. Sok minden elvonta a figyelmem a fejlődéstől. A szüleim nem örültek annak, hogy zenélek; dolgozzak inkább, mondták. Az építőiparban húztam az igát, de így is állandóan pénzszűkében voltam. Persze a lustaság, a linkeskedés és az egyre keményebb életmód is belejátszott abba, hogy nem jutottam előrébb. Én elégedett voltam a felvétellel, bár vannak olyan részei, amelyek nem tetszenek, de a haverok és az idegenek visszajelzései is általában jók voltak.

D.L.: Véleményed szerint az elvont, filozofikus, pszichedelikus progresszív rock (Pink Floyd, King Crimson) és az agyas, progresszív, transzcendens, sci-fi thrash metal (Voivod, Forbidden) ötvözésével teljesen egyedi stílust teremtett a Slogan?

P.A.: Szerintem nem teremtett új stílust, legfeljebb néhány téma kapcsán mondható egyedinek az, amit csináltunk. A Slogan zenéjében több műfaj keveredett, utólag visszahallgatva nem mindig szerencsésen, de tény, hogy vannak olyan részek, amelyek ma is megállnák a helyüket.

D.L.: Hogyan vélekedsz arról, hogy a banda társadalomkritikus, humanista és transzcendens-spirituális (főleg new age) dalszövegeivel hetek alatt az underground egyik kedvenc zenekarává, alapvetésévé vált?

P.A.: A jó zene mellett a szövegen és az éneken is nagyon sok múlik. Én jobban szeretem a magyar szövegeket, nem azért, mert nem értem az angolt, de ha jól vannak megírva, a magyar szavak jobban ütnek. A Slogan esetében más a helyzet: Laciék nagyon jó énektémákat tettek a zenére, tényleg kiváló szövegekkel, dalcímekkel. A metál nyelve az angol, én viszont azért is fordultam később a magyar alternatív muzsika felé, mert egy jó magyar szöveg nekem többet ad, mint tíz angol.

D.L.: Emlékszel arra, hogy mennyi fogyott a demóból, és hogy mekkora támogatást kaptatok az underground fanzine-ektől, az akkori médiától?

P.A.: Hogy mennyi fogyott az anyagainkból, az nem a mi asztalunk volt. A promócióból szintén kimaradtunk, a szaksajtóval Attiláék ápolták a kapcsolatot. Én akkoriban már másfelé jártam, zeneileg és agyilag is.

D.L.: Az is megkülönböztetett benneteket a többi hazai bandától, hogy stílusparódiákat is beépítettetek a szerzeményeitek közé, a repertoárotokba. Ez kinek az ötlete volt?

P.A.: Egyértelműen Ateszéké. A Vér című nóta („Ezer éve özönlik a vér, a halál keze mindenkit elér”) szerintem így utólag is nagyon jó. A szövege már akkor nagyon megfogott („A homokozó véres dagonya, gyere kislány, menjünk el oda”), a black metálos zene pedig, úgy emlékszem, hogy tőlem jött. A Cowboy egy Havanna lakótelepi banda dal, amiben utálom az énekhangomat. Az Ocean of Emotiont sem szívesen vállalom: a dal még elmegy, az ének viszont már nem. Ateszék erőltették, mondván, hogy tök jó, de én nem szerettem, és ha meghallom, most is idegesít.

D.L.: Koncertezés terén nagyon aktívak voltatok: hogyan emlékszel vissza a Slogan bulikra?

P.A.: Ez a sűrű színpadi jelenlét Attiláék jó szervezőkészségének köszönhető. Az első koncertre még mindig sokan emlékeznek a Havanna Közösségi Házból, ahol az Aku-Punk-Túrával játszottunk. Aztán jött sorban a többi fellépés, nem mindre emlékszem, de azért vannak maradandó élmények is. Egyszer hétköznap volt egy koncertünk, amire körülbelül öt ember volt kíváncsi, viszont a színpad előtt, középen ott állt Sotár (az első magyar hardcore zenekar, az AMD énekese – nyugodjék békében!), aki végighallgatta a koncertet. Akkor még nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy ki ő. Nem mentem oda hozzá, csak mondtam a többieknek, hogy ő egy elég exkluzív vendég. Később megismerkedtünk, bandáztunk is velük, de ők már sokkal előrébb jártak, mint mi.
A Láng Művelődési Ház-beli fellépésünk volt talán a legemlékezetesebb bulink. Előtte ugyanis rendeztek egy barátságos focimérkőzést a zenekarok között, a Thrash Kupát. A Sloganhoz beszállt egy-két Fekete Lyukas ismerős, így lett meg a csapat. A részünkről minden volt ott, csak foci nem, ám valahogy mégis megnyertük a meccset. És ekkor jött a nagy megtiszteltetés: Nagy Feró volt az est műsorvezetője, és amikor színpadra léptünk, bejelentette, hogy következik a Thrash Kupa győztes zenekara, a Slogan. Gratulált és átadott nekem egy üveg pezsgőt, amit kidurrantottam, és mint a Forma 1-es versenyzők a dobogó legfelső fokáról, a közönségre fröcsköltem. Akkor egy pillanatra megcsapott a rocksztár-érzés, felejthetetlen volt. A fellépést követően elvegyültünk a közönség soraiban, és mi tagadás, eléggé beálltunk. Ateszék mondták, hogy ezt ne csináljuk, mert…. Szóval volt velünk probléma, mint az iskolában.
Hamarosan a szereposztás is megváltozott. Zoli kiszállt a bandából, és helyette egy másik haver gitározott (Büki, aki azóta már nem haver), Endriske basszusozott, de volt olyan dal, ahol hangszert cseréltünk és én nyomtam a basszust. Számomra még egy emlékezetes fellépés volt, Pécsen, ahol a koncert után elkóvályogtam valamerre, és mire visszaértem, a zenekar hazament és engem otthagyott. Semmi nem volt nálam, de azért felszálltam a vonatra, és elmeséltem a kalauznak, hogy mi a szitu, mire ő úgy megsajnált, hogy még a kollégáinak is szólt, hogy engedjenek jegy nélkül utazni.

D.L.: Szerinted hazai viszonylatban sikeres banda volt a Slogan? Akadt volna olyan nyugati kiadó is, aki szívesen dolgozott volna veletek?

P.A.: A siker nagyságát leginkább az ismerősök visszajelzéseiből tudtuk lemérni. Tény, hogy ezen a téren voltak pozitív tapasztalataink. A külföldi karriert nem gondolom realitásnak, akkoriban még elég amatőr szinten működött a csapat.

D.L.: Mikor és miért szálltál ki a zenekarból? A Slogan után játszottál más bandákban, vagy teljesen felhagytál a zenéléssel?

P.A.: Bükivel és egy dobos sráccal a Slogan mellett csináltunk egy light-osabb zenekart, ahol az újabb témáimat használtuk fel. Ez már nem annyira metál volt, mint inkább pszichedelikus rock. Nagyon jó témák voltak, ám mivel nem volt énekesünk, sajnos minden ment a kukába. E miatt a párhuzamosság miatt inkább amortizáltuk, mint építettük a Slogant, ezért mondhatjuk, hogy jogosan rúgtak ki bennünket. De amúgy is felbomlott volna ez a felállás, mert pár hónap múlva bevonultam katonának.
Ott elkezdődött viszont egy másik történet. Újoncként éppen a leveleket söprögettük a laktanya udvarán, amikor hallom, hogy valaki egy Dead Kennedys témát pötyög basszusgitáron. Az ablakon, ahonnan ez szólt, kinézett egy srác, mire én felkiabáltam neki, hogy „Dead Kennedys”? Mire ő, hogy „Aha, ismered? Várj, lemegyek!” Így találkoztam O. Endrével.
Bevittem a laktanyába a dobgitárt, elkezdtünk együtt játszani, és új témákat, szövegeket is írtam. Itt hallottam Frank Zappa „Joe’s Garage” című rockoperáját, ami nagyon megfogott, és új irányba vitte el a zenémet. Endru leszerelt, vörös taréjjal, gitárral a hátán hagyta el a laktanyát, nekem viszont még volt fél évem. Amikor az is letelt, kaptam tőle egy levelet, hogy mi újság, zenéljünk. Így alakult meg az új banda Szén néven. A felszerelésünk nagyon kezdetleges volt, kölcsöngitáron játszottam, a dalok viszont elég jók voltak. Lassan csinálgattuk, idővel Büki és a dobos M. András is csatlakozott hozzánk.
A Sloganben akkor már a Robiék (Juhász Rob gitáros és Márkus Attila basszusgitáros) játszottak. Az egyik SunClubban (a Slogan klubjában) fel is léptünk a Szénnel, és egy kazettát is készítettünk „Bajszos haszonállat” címmel. Emellett sok rossz dolog is történt: időnként összevesztünk a zenekaron belül; én énekeltem, amit pedig nem akartam; így nem sok jövőt láttunk magunk előtt. Egy-két évre rá Bükivel vége is lett a haverságnak, én kimentem Németországba tetoválni, és úgy nézett ki, hogy egy időre felhagyok a zenéléssel.
De megint csak sok feldolgozatlan témám maradt, viszont már untam a gitárt, így elkezdtem géppel, elektronikus zenékkel kísérletezni, és zongorán eljátszani a dalaimat, emellett pedig új szövegeket is írtam. Ennek eredményeként, hobbiból megalapítottam a Junky Beat nevű formációt, amiben én zongorán, Endru basszusgitáron, egy új haver, F. Gábor pedig gitáron játszik. Ez a jelenlegi állapot, mutatni még semmit nem tudunk, de hamarosan hallat magáról a Junky Beat.

D.L.: Visszatérve a Slogan-re, hallottad a csapat újabb kiadványait?

P.A.: Ismerek néhány anyagot, de nem mindet. Körülbelül két éve Attila megkeresett, hogy újra aktív a zenekar. Kipróbáltunk benne a billentyűt, de én megint máshol járok zeneileg, más a stílus és az idő is kevés az összecsiszolódáshoz, úgyhogy végül nem jött össze a közös munka.

D.L.: Mennyire érdekel manapság a heavy metal muzsika?

P.A.: A metál mindig az ember vérében marad, ugyanakkor tény, hogy mostanában csúnyán visszaestem. Egy időben nem igazán követtem a színtér alakulását, néha egy kis Ministry, egy kis Primus, de aztán meghallottam a Mr. Bungle-t, és onnantól a metál (annak pszicho-elhajlása) újra helyet követelt az életemben. A Faith No More-t régen nem kedveltem a szinti miatt, de a Mr. Bungle-vel Patton lett nálam az abszolút favorit.
A legváratlanabb fordulat viszont magyar vonatkozású: körülbelül egy hónapja rátaláltam a Leander Rising-ra, és azóta ájuldozom tőlük. Szinte minden, a szövegek és a zene érzékelése is új megvilágításba került. Leander egy olyan világba mutatta meg az utat a szövegeivel és az énekhangjával, ahová így még senki nem tudott magával vinni. Szinte minden tekintetben kicseréltek, amiért nagy köszönet illeti őt és az egész zenekart.

D.L.: Mi a véleményed a zeneipar változásáról, és abban hová helyeznéd magad?

P.A.: Soha nem voltam része a profi zeneiparnak, és továbbra maradnék az igényes amatőr oldalon. Ma is inkább a zeneszerzés és a hobbizenélés vonz, mint a koncertezés. Az eddigi zenei pályafutásomból rengeteg dolog kimaradt, ezeket talán majd a Junky Beat-tel fogom bepótolni.

D.L.: Attila, köszönöm a beszélgetést! Örülök, ha valaki megtudott valami izgalmasat a korszakról. Hamarosan folytatjuk a múltidézést, addig is üdv mindenkinek, és hajrá, Junky Beat!

 

A szerző: Dávid László513 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*