Egy év, egy dal

Juhász Robbal és Masher-rel idézzük fel az egykori Just együttes történetét

1990-ben alakult, és mindössze egy évig létezett a hazai thrash-színtér egyik kultikus zenekara, a Just. A csapat gitárosa, Juhász „Rob” Róbert és basszusgitárosa, Márkus „Masher” Attila nemcsak a megalakulás időszakáról és kiválásuk okairól beszélnek; az e-mailben készült interjúban az egykori Ossian-gitáros Maróthy Zoli, a neotonos Csepregi Éva és egy, a zenekar logóját tervező neves újságíró is szóba kerül.

Dávid László: Sziasztok, fiúk! Ezzel az interjúval egy kis múltidézésre invitállak benneteket, illetve emléket szeretnék állítani a kultikus Just zenekarnak. Köszönöm szépen, hogy elfogadtátok a felkérésemet!

Juhász Rob: Mi is köszönjük a lehetőséget!

D. L.: Emlékeztek még arra, hogy mikor, hogyan fedeztétek fel a rock/heavy metal muzsikát, és hogyan jutottatok el a thrash metalig? Kik voltak a legnagyobb kedvenceitek, legfőbb hatásaitok?

J. R.: Az 1980-as évek elején történt, hogy megismertem az AC/DC koncertlemezét, az If You Want Blood…-ot: a rádió egyben leadta a lemezt, én pedig szalagos magnóra rögzítettem. Eszméletlen volt, mert a felvezetőben elmondták, hogy kik ők, és mi a lemez címe – magyarul! Gondolhatjátok, hogy hangzott ez akkoriban. Na, innentől nem volt más út előttem, csak a gitározás.  Emlékszem, hogy a tévében akkortájtvolt egy Rockpalast-koncertsorozat is, annak a keretén belül Judas Priest, Iron Maiden és hasonlók. Meg persze az első magyarországi metálbuli is megvolt, az Iron Maiden a BS parkolójában. Szóval mindent megnéztem-meghallgattam, ami csak elérhető volt, ezek közül fiatalkoromban a legnagyobb hatást az AC/DC és az Iron Maiden, később pedig a Metallica-Megadeth vonal tette rám.

Masher: Nekem az egyik általános iskolai osztálytársam mutatta meg az AC/DC-t, aztán kaptam egy Iron Maiden kazettát, és ezzel örökre megfertőzött a műfaj.

D. L.: Mikor határoztátok el, hogy zenélni fogtok? Hogyan esett a választásotok a gitárra, illetve a basszusgitárra?

M.: Már a középiskolában alakítottunk egy zenekart, ahol egyértelmű volt, hogy a basszusgitárt választom. Az Iron Maiden hallgatása után ez nem is volt kérdés.

J. R.: 1982-ben kezdtem el gitározni, és már akkor eldöntöttem, hogy maradok ennél a hangszernél. A legnagyobb hatással Angus Young és James Hetfield volt rám, de ez a későbbiekben jelentősen kibővült, megváltozott. Mai fejjel már teljesen más szempontok számítanak a zenében, mint anno, de lényegében ők voltak azok, akik miatt gitározni kezdtem.

D. L.: Jártatok zeneiskolába, vettetek leckéket, vagy autodidakta módon tanultatok meg gitározni/bőgőzni? Játszotok esetleg más hangszeren is?

M.: Én a Postás Zeneiskolában vettem néhány gitárórát, aztán jártam egy darabig ugyanoda egy bőgőtanárhoz is. Később Honyecz Ferenctől tanultam, aki a mai napig jó barátom.

J. R.: Engem kezdetben egy barátom, iskolatársam tanítgatott, de hamar eljött az a pillanat, amikor már nem nagyon tudott mit mutatni. Amikor kezdtem egyre komolyabban venni a gyakorlást, éreztem, hogy bezárulnak előttem az ajtók, és kell valaki, aki segít, aki megmutatja, hogy miket lehet, hogyan lehet. Az első gitártanárom Erdődy Tamás volt, akit a Damned Road gitárosaként ismerhettek; nála egy-két évig tanultam, majd sikerült Maróthy Zoltán tanítványává válnom. Ez azért is volt nagyon nagy szám, mert szerettem az eredeti felállású Ossiant, és sok évig tanultam Zolitól, rengeteg Ossian-dalt is, és a világ zenéiből is minden olyat, amit mindketten imádtunk. Más hangszeren nem játszom, bár azt szoktam mondani, hogy fejben sokkal jobban dobolok, mint ahogy gitározom. 🙂 Ennek a képességemnek köszönhetően később rengeteg groove-ot gyártottam (Kowalsky meg a Vega).

D. L.: A Just zenekar 1990-ben alakult, a soraiban veletek, Mráz Alex énekes/gitárossal és Stefán Marcell dobossal. Hogyan jöttetek össze? A kezdetektől ez volt a felállás?

M.: Az első zenekarom a MASH volt, amivel egykori sulim művelődési házában léptünk fel, ahol Marcell rendszeresen próbált a Salome zenekarral. Alexszel is ott találkoztam, aki egy Járó Attila nevű barátjával és Marcellel együtt kezdett dalokon dolgozni. Egy ponton túl, azt hiszem, Alex és Járó Attila között megromlott a viszony, és akkor hívtak engem basszusgitárosnak. Az akkori Orfeus bőgőmmel! 🙂 Ezt követően talált rám a Fender és a Marshall, és ezután lett a trióból kvartett egy Tibor nevű énekessel, akivel felvettük a 21 December 2012 című demót, és koncerteztünk is. De Tibor hosszú távon sem emberileg, sem stílusában nem illeszkedett a csapatba, így Alex vállalta fel az éneklést, és hogy erősebb legyen a hangzás, meghívta Juhász Robot gitárosnak.

J. R.: Én akkoriban gitártanárként hirdettem magam (miközben magam is tanultam). Alex bejelentkezett hozzám, és amikor leültünk gitározgatni, elárulta, hogy igazából a zenekarába keresi a másik gitárost. Minthogy ezt megelőzően csak az iskolai együttesemben játszottam, azt mondhatom, hogy a Just volt az első komoly zenekarom.

D. L.: Hogyan emlékeztek vissza a próbáitokra? Saját dalok írására törekedtetek, vagy feldolgozásokat is játszottatok?

J. R.: Hosszú ideig a Masherék háza melletti óvodában próbáltunk, heti több alkalommal, amilyen gyakran csak tudtunk. Természetesen játszottunk a kedvenceinktől (Metallica, Megadeth) is számokat, de alapvetően a saját szerzeményeinket csiszolgattuk, gyakoroltuk.

D. L.: Zeneileg azonos hullámhosszon voltatok? Ki határozta meg a csapat stílusát?

M.: A legtöbb témát Alex hozta, azokat viszont csapatmunkában raktuk össze dalokká. Alex zeneileg mindenki számára magasra tette a mércét.

J. R.: A zenekart Alex irányította, mi elfogadtuk az ötleteit, és a sajátjainkat is beintegráltuk a közösbe. Alapvetően ő határozta meg a csapat stílusát, de kiemelném Marcit is, aki sok dalszöveget, verset írt, ami szerintem egy dobostól nem egy átlagos teljesítmény.

M.: Tudnod kell, hogy Marcell költő, aki a mai napig is ír, és már akkor olyan versek kerültek ki a keze alól, amelyek nagyon megfogták az embert. Ezek képezték a dalok szövegét, amiket Halas Attila barátom, a MASH gitárosa fordított le nekünk angolra.

D. L.: Egyértelmű volt, hogy angolul adjátok elő a nótákat?

J. R.: Akkoriban nagyon rá voltunk gyógyulva az angolra, és ez csak nagyon lassan változott meg bennünk. Később a Slogan-nel is sok anyagot készítettünk angolul, és csak néhány próbálkozásunk volt magyar szövegekkel. Ha a mai eszemmel nézem, magyarul valószínűleg nem tudtunk volna megfelelőt alkotni, angolul viszont minden jól szólt.

D. L.: Egy egyszámos demót (Rising Falling Back) vettetek fel 1991. március 21-22. között a törökbálinti Masterdisk stúdióban. Emlékeztek még arra, hogy hogyan zajlottak a felvételek?

J. R.: Magát a lehetőséget Csepregi Évának köszönhetjük (nem vicc!), akkoriban ugyanis a Neoton együttesé volt a stúdió, és már nem tudom, hogy miért, de vele kellett egyeztetnünk. Fillérekért, talán a rezsi óradíjért kaptuk meg a stúdiót. Maga a felvétel óriási élmény volt számunkra: hangmérnöknek megkaptuk Rozgonyi Pétert, aki az összes Ossian lemezt rögzítette, keverte. Maróthy Zolit is elhívtuk, őt nem is tudom, minek nevezzem, talán zenei rendezőnek, ma producernek mondanánk. Velük dolgoztunk ezen a dalon, a munka alapjában véve gyorsan és problémamentesen zajlott, leszámítva Alex angol kiejtését, amin, ha jól emlékszem, elég sokat dolgoztak.

D. L.: A költségeket ti finanszíroztátok?

J. R.: Igen, bár mint mondtam, minimális volt a stúdióköltség, és a Maróthy-Rozgonyi páros segítsége sem került pénzbe.

D. L.: Elégedettek voltatok a végeredménnyel? Mai füllel hallgatva mi a véleményetek erről a nótáról?

M.: Igen, elégedettek voltunk, és ma sem mondanám rossznak! 🙂

J. R.: A hangzás rendben volt, ugyanakkor a dal nekem nem különösebben tetszett. Leginkább még a belőle áradó energia volt az, ami megfogott.

D. L.: Az említett nótán kívül ismerek egy Bells és egy Fly If You Want című felvételt is; ezek miért nem jelentek meg soha demón?

M.: Ezek a dalok is elkészültek a 21 December 2012 demóhoz, még Tiborral, mint énekessel, de miután ő kikerült a zenekarból, értelmét veszítette egy ilyen felvétel megjelentetése. Alex mindenképpen új anyagot akart, de abban az időben még nem volt más új számunk, csak a Rising Falling Back.

J. R.: Ezeket a dalokat – már Alex énekével – a Rising demó B oldalára tettük volna fel, de a felvételekre már nem került sor, valószínűleg azért, mert először én húztam el a Slogan-be, majd rövid idő múlva Masher is követett.

D. L.: Szerintetek mekkora népszerűségnek örvendett itthon a demó? Hogyan, milyen csatornákon keresztül terjesztettétek?

M.: Fogalmam sincs, szerintem nem sok emberhez juthatott el.

J. R.: Másolt kazin postázgattuk, a fénymásolt borítóval együtt. Időnként a koncerteken kaptunk visszajelzést arról, hogy hallgatták az anyagot, de mivel mindig nálunk menőbb bandák (The Bedlam, Slogan, Barbed Wire stb.) előtt léptünk fel, nem különösebben érzékeltük a sikert.

D. L.: Volt bennetek olyan ambíció, hogy a külföld felé is nyissatok? A nyugati kiadókhoz is eljuttattátok a demót?

J. R.: A zenekar nagyon az elején járt még annak az útnak, amin elindulva, teljesen a kezdetektől felépíti magát. Így a nyugati kiadók megkeresése sem volt reális, bár lehetséges, hogy felmerült, mint opció.

M.: Én biztos vagyok benne, hogy Alex küldött belőle külföldre is.

D. L.: Már a demó megjelenése előtt is koncerteztetek: felléptetek például az 1990. december 27.-i, Petőfi Csarnok-beli Acélkarácsony fesztiválon. Kérlek, meséljetek a Just bulikról!

J. R.: Tényleg felléptünk, még kazin is megvan valahol a felvétel. Mai szemmel nézve, akkoriban egyáltalán nem tudtunk zenélni, mégis iszonyat sebességgel játszottunk, ami nem tudom, hogyan volt lehetséges, de így volt.

M.: Számomra a legemlékezetesebb buli a Tüzes Vízben volt, ahol olyannyira sütött a zenekar, hogy az tényleg élményszámba ment, a színpadon és a hallgatóság körében is. Játszottunk egyszer a Paradox előtt is, a PeCsa szabadtéri színpadán, azt hiszem, még trióban; na, az is érdekes volt. A Just egy olyan kedvező együttállása volt a sorsnak, ami nagyon különleges volt számomra, és talán mások számára is, és ez, azt hiszem, a koncerteken is átment.

D. L.: Az volt az az időszak, amikor pezsgett itthon az underground, a thrash metal népszerűsége hazánkat is megérintette. Olyan csapatok bukkantak fel, mint a Beyond, a Slogan, a Barbed Wire, a Mirror, az Undertaking, a Bedlam, a Neckrofight vagy a Deaf Order. Milyen emlékeket őriztek ezekről az időkről? Mely bandákkal ápoltatok baráti viszonyt?

J. R.: A felsoroltak közül majd’ mindegyikkel volt szerencsém játszani a későbbi Slogan SunClubokban. Mindenkivel baráti viszonyt ápoltunk: imádtuk ezeket a zenéket, és ez nagyon jó alap volt ehhez. Sokukkal a mai napig is kapcsolatban vagyok, kivel így, kivel úgy.

M.: Megemlíteném még az Exit, a Lady Machbeth és az Euphoria zenekarokat… Jók voltak a közös bulik.

D. L.: A Metal Hammeren (Metallica Hungaricán) kívül rengeteg fanzine-ünk is volt, például a Metal Attack/Rattle Inc., a Panic, a Feszültség, az EZL, az Answer, a Mower, a Steel Spider stb. Sokat foglalkozott veletek a hazai underground sajtó?

M.: Szerintem nem túl sokat, de úgy emlékszem, pozitívan fogadtak bennünket. A MH egyik akkori, legendás újságírója, Szarka Joseph tervezte például a Just logó betűit…

J. R.: Őszintén szólva, én ezekről nem nagyon tudtam; ha valaki elém tett egy fanzine-t, tökre örültem, hogy van ilyen (mint most is), hogy zeneszerető emberek írogatnak zenekarokról.

D. L.: A Feszültség fanzine közönségszavazásán, 1990 legjobbjai között, a „legjobb magyar zenekar” kategóriában (a Barbed Wire és a Moby Dick mögött) az ötödik helyen végeztetek. Mekkora eredmény volt ez számotokra?

J. R.: Tényleg??? Ezt nem is tudtam, vagy csak elfelejtettem… Nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy már több mint 25 éve zenélek, és ezek a szavazások, helyezések nekem nem különösebben számítanak. Természetesen jólesnek, de egy ilyen dolog csak elvonja a figyelmet a zenétől, és átvisz a siker-oldalra, ami nagyon fontos, de régen még inkább igaz volt, hogy imádtuk, amit csináltunk, és elsősorban az motivált, hogy dalokat írjunk és koncertezzünk.

M.: Én azt gondolom, hogy ez szuper. A Just daloknak sajátos stílusuk volt, így ahhoz képest, hogy nem az emészthetőbb fajtához tartoztak, talán még jobban cseng az ötödik hely.

D. L.: A zenekar sajnos csak egy évig létezett. Milyen okok vezettek a feloszlásotokhoz?

M.: A zenekarban mindig is magasan volt a mérce, amihez több-kevesebb sikerrel mindannyian igyekeztünk felnőni. Amikor az ilyen irányú sikerből kevesebb volt, az feszültségekhez vezetett.

J. R.: Egy idő után már nem volt meg köztünk az összhang, elsősorban emberileg. Én mást akartam, mint Alex, ráadásul sokat játszottunk és mozogtunk együtt a Slogan-nel, ahonnan Cika és Bükesz lépett le, szóval nincsenek véletlenek. Átmentünk a Slogan-be, mert úgy éreztük, a Wallachy tesókkal és Endriskével tudunk csinálni valami érdemit.

D. L.: Ti csatlakoztatok a Slogan-hez, de mi lett Alex-szel és Marcellel?

M.: Elsőként Rob döntött úgy, hogy más, racionálisabb utakat keres. Én nagyon nehezen határoztam el magam, mert emberileg nagyon kötődtem Alexhez és Marcellhez. De aztán Atesz és Rob „segített meghozni a döntést”, és lényegében elraboltak! 🙂 Alex és Marcell ezt követően Traffic Jam-re változtatták a Just nevét, és új tagokkal folytatták a zenélést. Alexszel az utóbbi években találkoztam néhányszor, Marcellel viszont már nagyon régen nem.

J. R.: Aztán a Traffic Jam is elfáradt, és ők kiszálltak belőle. Ma is kapcsolatban vagyok velük, de csak a Facebook-on, ahol nagy ritkán kommunikálunk.

D. L.: Mi a véleményetek arról, hogy még ma is sokan emlékeznek a Justra, és kultikus zenekarnak tartják? Szerintetek többre vihettétek volna?

M.: Ennek nagyon örülök. Én a mai napig a Just-ot érzem a legkreatívabb időszakomnak, amelyre tényleg örömmel gondolok vissza. A Slogan jóval kiegyensúlyozottabb légkörében is voltak ilyen jó periódusok; persze minden emberi és alkotói közösség más és más, különböző okok miatt válik maradandóvá az ember életében.

J. R.: Hogy emlékeznek ránk, az nagyon jólesik, de hogy kultikus csapat lettünk volna? Nem hinném. Nagyon keveset tettünk le az asztalra ahhoz, hogy ezt ki lehessen mondani. Szerintem nem vihettük volna sokkal többre: ez csak akkor lett volna lehetséges, ha van egy jó koncepció, a keresgélés még nem elegendő ehhez.

A szerző: Dávid László607 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*