A szűkösség zavara, avagy kedvenc lemezeim 2016-ból

Nem mintha nem jelent volna meg tavaly is számos kitűnő zenei anyag; az ok, amiért körülbelül 15 lemezből vagyok kénytelen kiválasztani a legjobb tízet, másban – bennem – keresendő. Hamarosan bővebben is írok arról a projektemről, amelynek keretében rengeteg, a ’80-as évek közepén keletkezett klasszikus heavy metal albumot hallgattam végig, igyekeztem velük mélyrehatóbban is megismerkedni – ami a fókuszomat erőteljesen elvitte a 2016-ban megjelent újdonságokról. Persze konstans kedvenceim új korongjait kötelező jelleggel tettem a magamévá, így inkább azt mondhatom, új favoritokat nem találtam magamnak a tavalyi év során. Na de jöjjön a lényeg: maga a lista, majd némi kommentár!

1-4. Metallica: Hardwired… to Self-Destruct
Avantasia: Ghostlights
Testament: Brotherhood of the Snake
Anthrax: For All Kings
5. Metal Church: XI
6. Megadeth: Dystopia
7. Death Angel: The Evil Divide
8. In Flames: Battles
9. Karma to Burn: The Mountain Tzar
10. Spiritual Beggars: Sunrise to Sundown

A legfontosabb, hogy az első négy helyezett esetében nem tudok rangsort állítani, azok egymással szabadon felcserélhetők. Lehet, hogy hülyén néz így ki, de mindegyiket másért szeretem.

Ha nem is rágtam le a körmöm a várakozás izgalmában, kíváncsi voltam a Metallica új lemezére, és az anyagot először, másodszor, majd harmadszor is végighallgatva, nagyon kellemesen csalódtam.

Tobias Sammet Avantasia-projektje a kezdetektől magas színvonalon produkál, szállítja a jobbnál jobb refréneket és zenei témákat, nem válik önismétlővé, köszönhetően többek között a produkció sokhangúságának.

Az Anthrax legfrissebb lemezéről az Old-School Union fanzine-ben írtam részletesen: a zene az ultra-dallamosság mellett is megőrizte keménységét, a csapatra jellemző stílusjegyeit.

Legújabb albumán a Testament és a Death Angel is a dallamosabb énjét helyezi előtérbe, aminek a magamfajta, a thrash melodikus vonalát kedvelő rajongó csak örülhet. Nekem ez alkalommal Chuck Billyék muzsikája jött be jobban.

A Karma to Burn izgalmas színfoltja a rockzene palettájának, azon belül is a stoner színtérnek. Túlnyomórészt instrumentális muzsikájuk lehengerlően lendületes, albumaikat hallgatva mintha egyetlen nagy jammelésnek lennénk fültanúi. Tavalyi nagylemezük – kissé meghökkentő módon – mindössze öt új, teljesen átlagos hosszúságú szerzeményt tartalmaz.

A Spiritual Beggars zenéjét a kezdetek óta kedvelem, munkásságukat folyamatosan nyomon követem. 2016-os albumukon igen erőteljesnek érzem a Whitesnake/David Coverdale hatását, és mintha a hangzás is lágyabb lenne – a lemez ezzel együtt is tetszik.

A többi korongról az elmúlt napokban részletesebben is írtam. Viszont, műsoron kívül hadd említsek még meg három lemaradót!

Ha egy kicsivel több új számnak szorítottak volna helyet a The End EP-n (ha volt még ilyen egyáltalán a tarsolyukban), nálam a Black Sabbath 2016-os anyaga is az élmezőnyben végzett volna.

Szeretem a Green Day muzsikáját, ám úgy érzem, ők nem ebben a mezőnyben versenyeznek, ráadásul – bár van rajta néhány ellenállhatatlan tétel – a tavalyi Revolution Radio egyelőre nem hengerelt le úgy, mint, mondjuk, az American Idiot vagy a 21st Century Breakdown.

Sokáig a Volbeat dallamossága és lendülete is bejött nálam, ám egy ideje már nem érzek új ízeket a zenéjükben, az izgalom – számomra – kiveszni látszik a dánok muzsikájából. Ez sajnos a 2016-os Seal the Deal & Let’s Boogie albumra is igaz.

Ahogy azt már egy korábbi posztban is írtam, szívesen olvasnám (és megosztanám) a ti listáitokat is. Úgyhogy rajta, írjatok!

A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*